Hálaadó ünnep Zsibriken a református drogterápiás intézményben

Mőcsény vasútállomásnál csak egy apró nyíl jelzi az utat Zsibrik felé. Az odavezető, mintegy öt kilométeres betonozott bicikliutat – amelyet elszórtan elhelyezett vaskapuk védenek a nagyobb gépjárművektől – tizenöt éve adták át.

A falu egyetlen utcája – egy-két házat leszámítva – szinte teljesen a misszió tulajdona, ami egyszerre valósít meg ember- és falurehabilitációt. Itt, a szakszerűen felújított, Magyarországon egyedülálló fachwerk házakban élnek huszonketten azok a szenvedélybeteg férfiak, akik szeretnének megtanulni együtt élni betegségükkel, vagy ahogy Szabó Judit, az intézmény vezetője fogalmaz: jobb emberré válni. „A szenvedélybetegség az egyik legfájdalmasabb útja az emberi fejlődésnek, de ez egy lehetséges és nagyon fontos út. Ha a szenvedélybetegséget nem tragédiaként, hanem lehetőségként kezdjük el értelmezni, akkor sokkal több erőt tudunk hozzátenni a gyógyuláshoz” – véli az intézményvezető.

Az ünnepségen Szabó Gábor nagykőrösi lelkipásztor hirdetett Igét – tizenhét éve maga is zsibriki lakosként tette le a poharat. A Jel 2 és 3 válogatott versei alapján kiemelte: Isten tud a tetteinkről. „Egy szenvedélybeteg számára nincs is ennél félelmetesebb mondat, hogy Isten mindent tud már akkor, amikor én még menekülök a titkom, függő, megkötözött voltom elől” – mondta az igehirdető, és hozzátette: az a nagy kérdés, mi tudjuk-e, hogy Jézus a keresztre ment értünk, hogy az övéi lehessünk. Prédikációjában elmondta: nagyon hálás azért, hogy húsz éve minden nap bizonyságot tesznek Zsibriken a szabadító Úrról – így lehetett belőle, a hajléktalanból is négydiplomás ember, boldog családapa.

„A ruha, ami rajtam volt, az volt egyetlen tulajdonom” – emlékezett vissza Zsibrikre érkezésére Centgráf Károly, a ráckeresztúri drogrehabilitációs otthon munkatársa, aki tizennyolc éven át volt drogfüggő. Mint mondta, sem célja, sem értelme nem volt az életének addig, amíg meg nem ismerte az Urat. „3-4 hónap ittlét után imádkoztam először – másnap már tudtam, hogy ő létezik” – mondta a bizonyságtevő, és hozzátette: minden azon múlik az életben, hogy milyen a kapcsolatunk Istennel.

Topolánszky Ákos, a Nemzeti Drogmegelőzési Intézet igazgató-helyettese előadásában a magyarországi drogrehabilitációs intézetek huszonnégy éves történetéről és a Magyar Drogterápiás Intézetek Szövetségéről beszélt. Mint elmondta, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján elindult kezdeményezések fontos problémát láttak meg, annak ellenére, hogy sem állami, sem egyházi támogatást nem kaptak. „A semmiből, a nem akarásból jött létre ez az egymást ünnepelni tudó hálózat – de ez is csak a függők töredékének elég” – hívta fel a figyelmet az előadó.

Az ünnepségen megemlékeztek az alapítvány két fontos támogatójáról is, akiknek emlékét márványtábla hirdeti a főépületen. Gábor Andor amerikai milliomos jelentős összeggel támogatta az alapítványt – tíz évvel ezelőtt kilencmillió forinttal segítette a házak felújítását abból az alapítványból, amelyet rajongásig szeretett, de súlyosan alkoholbeteg felesége emlékére hozott létre. A tavaly elhunyt Éri István régész-történész ennek az alapítványnak a kezelőjeként állt ott tapintatos támogatásával az intézet fiatal vezetői mögött – egész életútján értékeket próbált menteni és megőrizni. Neki köszönhető, hogy a helyreállított kézműves ház műemléki védettséget kapott.

Szemelyácz János pszichiáter, addiktológus, az Integrált Drogterápiás Intézet (INDIT) Közalapítvány kuratóriumi elnöke arról beszélt, hogy az egyéni problémák különböző terápiás rendszereket tesznek szükségessé, így nemcsak a medikalizált intézeteknek, hanem a közösségi terápiára épülő programoknak is létjogosultságuk van. Nagy Janka Teodóra pedig a Pécsi Tudományegyetem Illyés Gyula Főiskolai Karán immár huszonegy éve folyó szociális munkásképzésről szólt – hallgatói rendszeresen járnak Zsibrikre gyakorlatra. Szabó Judit intézményvezető ezek kapcsán kiemelte: jó, hogy Magyarországon nem válik úgy szét az egyházi és állami drogrehabilitáció, mint például Görögországban, ahol a különböző szervezetek nem is tudnak egymásról.

Az egész napos program közben többször is énekeltek a zsibriki zeneterápiás műhely tagjai, már akit nem kötött le a munka – ugyanis Bimbónak, a híres zsibriki tehénnek, az ő kisborjának valamint a disznóknak is enni kellett adni. „Ami itt van, azt nem a csoda, hanem sokak kitartó munkája tette lehetővé” – emelte ki Szabó Judit, amikor az ünnepség keretében egyen-egyenként megköszönte az intézmény minden volt dolgozójának, hogy időt áldozott életéből Zsibrikre, a mindenkori zsibrikiekre.