Budapest rakparttal emlékezik a skót református mártírra

A június 3-i határozattal összesen tizenkét nagyszerű emberről emlékezett meg a budapesti közgyűlés, amely 56 szavazattal mondott igent a javaslatra.

A budai alsó rakpart neve a Mozaik utca és az Árpád híd között gróf Esterházy János rakpart, az Árpád híd és a Margit híd között Slachta Margit rakpart, a Margit híd és a Batthyány tér között Angelo Rotta rakpart lett. A fontos fővárosi közlekedési útvonalat a Batthyány tér és a Lánchíd között Sztehlo Gábor rakpartnak, a Lánchíd és az Erzsébet híd között Friedrich Born rakpartnak, az Erzsébet híd és a Szabadság híd között Raoul Wallenberg rakpartnak, a Szabadság híd és a Petőfi híd között Valdemar és Nina Langlet rakpartnak hívják ezentúl.

A képviselők a pesti alsó rakpart nevét is átírták: az Újpesti rakpart alsó része a Dráva utcától a Margit hídig Carl Lutz, a Margit híd és a Lánchíd közötti szakasz idősebb Antall József, a Lánchíd és az Erzsébet híd közötti szakasz Jane Haining, a Szabadság híd és a IX. kerület Közraktár utca között boldog Salkaházi Sára nevét viseli mostantól.

A Fővárosi Önkormányzat sajtóosztályán megtudtuk, hogy a rendelet már hatályba lépett, a rakpartokat tehát már most is új nevükkel kell illetni. Ennek a gyakorlati megvalósulása azonban még várat magára. A sajtóosztály ugyanis jelezte, bár a közgyűlés hozta meg az erről szóló határozatot, az utcanévtáblák elhelyezése már kerületi hatáskör, a fővárosnak utasítási joga sincs ezen a téren. Az ellenben fővárosi hatáskör, hogy az utca névadójáról szóló ismertetőtáblát elkészítessék és kihelyezzék. Jelenleg viszont ezerkétszáz ilyen tábla kihelyezésével adós még a város, így egyhamar biztosan nem olvashatunk a rakpartokon Jane Hainingről vagy éppen boldog Salkaházi Sáráról.

A belvárosi önkormányzatnál – amelynek területén a Jane Haining rakpart húzódik mostantól – arról tájékoztattak minket, hogy nagy valószínűség szerint egyelőre semmilyen jele nem lesz az átnevezésnek. A Pesti alsó rakpart nevet eddig sem jelezte utcanévtábla, azokat ugyanis a szabályok szerint házsarkokon kell elhelyezni - ilyenek pedig nincsenek az alsó rakpartokon. Az építési és műszaki osztályon megtudtuk, ahogyan eddig, ezentúl sem lesz utcatábla az útszakaszon, legfeljebb abban az esetben, ha a kerületi közgyűlés máshogyan dönt.

Azt a fővárosi és az V. kerületi hivatalban is megerősítették, hivatalos, ünnepélyes avatásra, megemlékezésre nem készülnek.

Hasonlóan nyilatkozott az átnevezések ötletgazdája, Vámos György, a Carl Lutz Alapítvány elnöke is, aki hozzátette, az önkormányzati választások közelsége miatt ez egyelőre nem időszerű. Vámos még 2004-ben vetette fel, hogy a rakpartok új neveivel tisztelegjen a város az ismert és kevésbé ismert hősök előtt. A célja az volt a javaslattal, hogy a zsidómentők megismertetésével is közelebb kerülhessünk ahhoz, hogy a történtek ne ismétlődhessenek meg. A megismertetésre pedig az utcaelnevezés tűnt a legjobb megoldásnak, hiszen az említettek közül alig néhányak nevét viseli közterület Budapesten. A rakpartok átnevezése egyszerre volt kényszerű-praktikus, illetve szimbolikus lépés: ez a két hosszú útszakasz még nem volt elnevezve senkiről, illetve a nyilasterror időszakában nagyon sok embert lőttek a Dunába a partokról.

Vámos Györgynek sokáig kellett várnia ötlete megvalósulására: időközben ugyanis kiderült, hogy amennyiben egy közteret elneveznek, akkor tíz évig nem nevezhetik át. Márpedig a két útszakasz 2000-ben kapta a közgyűléstől előző nevét. Amikor 2009 őszén végül a közgyűlés elő kerülhetett a javaslat, amelyet az öt közgyűlési párt frakcióvezetői közösen nyújtottak be, kiderült, az országgyűlési választások miatti moratórium miatt nem változhatnak a közterek nevei. A szabály arra vonatkozik, hogy a választói jegyzék miatt ne változzanak a lakcímek – az alsó rakpartokon azonban feltehetően nem lakik senki sem.

Június 3-án azonban a közgyűlés meghozta a döntését, és így állított emléket Jane Haining történetének, amelyet sokan a magyar reformátusok közül sem ismernek – így a névadás jó alkalmat ad élete jobb megismertetésének.

Jane Mathison Haining 1897. június 6-án született a dél-skóciai Dunscore-ban. Kisgyermekként elveszítette édesanyját, a nehéz körülmények ellenére mégis taníttatni tudta édesapja. Jane végig jó tanuló volt és tanulmányai után egy Glasgow környéki cérnagyárban helyezkedett el irodai munkásként. Buzgó keresztyénként élt, a református Skót Egyház tagjaként munkája mellett egyházi szolgálatot is vállalt, sok éven át tanított gyülekezete vasárnapi iskolájában. Már harmincéves volt, amikor úgy döntött, polgári foglalkozását feladva missziói munkát vállal. Egy előadás hatására választotta az egyházában hagyományosan erős zsidómissziót és végül 1932-ben érkezett Budapestre, ahol akkor már közel száz éve végeztek jószolgálatot a skótok.

A hatodik kerületi Vörösmarty utcában működő misszió fő tevékenysége az elemi és polgári leányiskola fenntartása volt. A nagyon jó nevű iskola épületében működött egy leánynevelő intézet, ennek lett az igazgatónője Jane Haining. Bár harmincötévesen került Magyarországra, minden helyismeret és nyelvtudás nélkül, egy év alatt folyékonyan beszélt magyarul. A leánynevelő intézetben - ahogy az iskolában is - a tanulók többsége zsidó volt, de a misszó természetesen nem erőszakos térítést végzett (erre alkalma sem volt), hanem meg akarta mutatni a keresztyén életet a zsidó gyermekeknek és egyúttal a velük szembeni toleranciára is nevelt. Az intézetben nehéz sorsú lányok, árvák is éltek, akik számára a skót nő az anyaszerepet töltötte be.

Jane Haining megszerette az országot, a várost és küldetését, olyannyira, hogy sem a háború kitörésekor (amikor elképesztő nehézségek árán jutott el Budapestre skóciai nyaralásából), sem a skót lelkész hazahívásakor, 1940-ben, nem tért vissza szülőföldjére. Egyháza többször hazahívta őt is, de Haining kitartott az egyre inkább a társadalom szélére taszított zsidó gyermekei mellett. “Ha ezeknek a gyerekeknek szükségük volt rám, amikor sütött rájuk a nap, mennyivel inkább számíthatnak rám a sötétség napjaiban?” - írta elöljáróinak.

A háborús helyzet súlyosbodása sem tántorította el, és nem érzékelte, mekkora veszély rá nézve az 1944. márciusában bekövetkezett német megszállás. Végül egy kirúgott munkatársa jelentette fel és 1944. április 4-én hurcolták el a Vörösmarty utcából. Állítólag kémkedett, végül olyan vádakat fogalmaztak meg ellene, hogy zsidók között élt, túl sok brittel találkozott, hallgatta a BBC-t és sírt, amikor felvarrta neveltjeire a sárga csillagot. Letartóztatása utáni sorsáról keveset tudunk pontosan: előbb a Gestapo Szabadság-hegyi helyi főhadiszállására vitték, majd Kistarcsára került, végül májusban Auschwitzba deportálták. Az is biztos, hogy kiszabadítására több sikertelen kísérletet tettek a református egyházi vezetők és a svájci diplomaták is.

Az utolsó életjel egy július 15-i keltezésű levél volt tőle, de ezt feltehetően még megérkezésekor íratták vele fogvatartói. A náci hatóságok tájékoztatása szerint július 17-én gyomorhurut következtében éhenhalt, az újabb kutatások szerint azonban feltehetően augusztus 16-án vesztette életét.

A háború során nagyon sok zsidónak és magyarnak is menedéket nyújtó Skót Misszió jelentős bombakárokat szenvedett, adományokból azonban sikerült újjáépíteni az iskola épületét a gyülekezet új lelkésze, Dobos János vezetésével. Mire ez végbement, államosították az intézményt. A Skót Egyház végül nem vonult ki Magyarországról, a zsidók közötti missziót azonban befejezte, és a következő évtizedekben nem küldött lelkészt Budapestre. A gyülekezetben, amelyben angol nyelvű istentiszteletet csak elvétve lehetett tartani, magyar lelkipásztorok szolgáltak, olyanok, akik teológiai tanulmányaik során ösztöndíjasként megfordultak Skóciában. 1976 és 1992 között Tamás Bertalan volt a skótok lelkésze, akinek ideje alatt a zsidók között már nem végezhetett munkát a misszió. Azonban a volt skótosok, Jane Haining egykori tanítványainak a találkozásai rendszeressé váltak, illetve a zsidó-keresztyén párbeszéd egyik kezdeményezője lett a Skót Misszió.

A mártírhalált halt misszionáriusnő emlékét azóta is őrzik a Vörösmarty utcában. 1982-ben Budapesten járt a Skót Egyház moderátora, Andrew B. Doig és emléktáblát avattak az iskolaépületben található templomban. Két évvel később a Mazshisz is megemlékezett egy táblával róla. A rendszerváltás óta pedig egy angolverseny is a nevét viseli, ezen nyolcadikos diákok induhatnak, a nyerteseket pedig skóciai zarándokúttal díjazzák.

Jane Haining emlékezete máig szorosan kötődik a Vörösmarty utcai gyülekezethez. Amikor nemrég a frissen beiktatott lelkipásztornál, Aaron Stevensnél jártunk, a lelkész hatalmas képtartót vett elő, amelyből a gyülekezet és az iskola elmúlt évtizedeinek fényképei között Jane Haining több fotója is előkerült. A Skót Misszió mára kevés kapcsolatot ápol a zsidósággal, az itt élő angolszászok mellett néhány éve a menekültek keresik fel egyre élénkebben a közösséget.

A skót mártírról hazájában sem feledkeztek meg, idén tüntették ki a Holokauszt Brit Hőse elismeréssel. A legnagyobb visszhangot pedig akkor kapott története, amikor 1997-ben a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet a Világ Igaza címmel tüntette ki.

És most már az általa annyira megszeretett város is tiszteleg előtte - akkor is, ha egyelőre egy autókkal zsúfolt és jeltelen útszakasz viseli a nevét.