Árvíz közelről

Áradat. Diákként papíron találkoztam ezzel a fogalommal először. Földrajz órán, ahol egy kiselőadásomban mondtam el, hogy szörnyű, pusztító munkát végez, és ártatlan embereket tesz tönkre a hatalmas áradat. Aztán most – nem felnőttként, de mégis felnőttnek érezve magam – a valóságban már nem beszéltem róla, csak tettem, amit kellett...

Amíg csak olvasunk a tragédiákról, a pusztításról, addig képtelenek vagyunk átérezni a dolog mélységét és komolyságát. Nem rég' megkérdeztem egy miskolci fiatalt, hogy mért nem a gáton vezeti le felesleges energiáját és tölti el szabad idejét? A válasz: nem vidéki vagyok, engem nem érint. Megdöbbentett, hogy ezt hallottam. Hiszen amikor vidéken a víz elvitte a házakat és beborította a termőföldeket, akkor az egész országban ezt sugározta a média. Majd meg azt, hogy mekkora a kár. A kárral pedig együtt jár az is, hogy amit vidéken nem tudnak megtermelni, azt a városban három-négyszereséért tudjuk majd csak megvásárolni. De nem ez volt a legfőbb ok, amiért 80-an, lelkes kollégista fiatalok – köztük lányok is –, az első hívó szóra mentünk és segítettünk, ahol (illetve, ahogy) tudtunk.

Rendőrautóval jöttek értünk, és szirénázva haladtunk a több kilométeres kocsisor mellett, aztán megérkeztünk, és megláttuk, hogy mi a helyzet és a valóság. Pont egy nagy kupac homok mellé tettek ki minket, s mi nem tétlenkedtünk, éreztük, hogy szükség van ránk, és hogy segítenünk kell. Minden kezdet nehéz, voltak megvető pillantások, kacagtak is rajtunk. De volt, aki elismert minket azért, amiért kimentük diákként, szervezetten segíteni. Amit tettünk, az nem volt sok – csupán öt órát áldoztunk fel az életünkből – zsákot töltöttünk, versenyt lapátoltunk, zsákot hajtogattunk, teát és szendvicset osztottunk, de ami a legfeltűnőbb volt: igyekeztünk könnyíteni azokon az embereken, akik reggel nyolc óra óta kint voltak. Énekeltünk, viccet meséltünk, beszélgettünk, nevettünk, amit először a munkások furcsállva figyeltek, majd ahogy látták, hogy négy óra múlva sem lankadt a lelkesedésünk, bekapcsolódtak, és a végén megköszönték néhányan, hogy lelket öntöttük beléjük. Kinn, a szakadó esőben, teljesen elázva, azt is megtapasztaltuk, hogy nem voltak határok, korlátok, nem voltak külön fiúk és lányok, ellenőrök és diákok, magyarok és cigányok, férfiak és nők. Mindenki egy emberként dolgozott, egy közös ügyért. Hazafelé menet pedig azt éreztük át, hogy mennyire picik és semmik vagyunk, és hogy imádkoznunk kell a segítségért! Miközben egy kis megelégedettség is eltöltött bennünket, hogy mi legalább valami jót tehettünk ebben a nehéz helyzetben, reménykedtünk abban is, hogy Isten meghallgat bennünket!

Hiszem, hogy nem véletlenül kaptuk Istentől ezt az árvizet! Bízhatunk az Ő ígéretében is, tudjuk a Bibliából, Noé történetéből, hogy özönvízzel nem pusztítja el a földet. Azért kaptuk hitem szerint e megpróbáltatást, hogy fogjunk össze, figyeljünk oda a másikra, tegyünk együtt azokért, akiknek segítségre van szükségük, és tegyük, amit emberként megtehetünk egymásért.