Új református kapcsolat: Dél-Afrika

Hogyan kerül egy magyar református a Holland Református Egyház dél-afrikai zsinatára?

A kérdés helyénvaló, ha csak a földrajzi távolságot nézzük, és jogos azért is, mert „van elég gondunk idehaza is”, minek belekeveredni egy súlyos örökséget hordozó közösség életébe. Ugyanakkor a DRC rendszeresen meghív minket az üléseire. Amikor az újonnan választott moderátor felvezette a köszöntésemet, akkor a különleges kapcsolatunk egyik indokaként az 1956 után Dél-Afrikába vándorolt magyar reformátusokra is utalt. Amit én tapasztaltam, az ezen túl is azt erősítette meg bennem, hogy Dél-Afrika sokkal közelebb van, mint gondolnánk. És itt nem a tényleges távolságra gondolok, hanem például a karakteresen református gyökerekre, amit a DRC hitvallásosan követ. Kevés olyan egyház van, beleértve magunkat is, amelyik ennyire komolyan venné a reformátori tételt az Szentírás tekintélyéről. Ám ezt nem erőltetetten csinálják: nem a Szentírás tekintélyét rögzítő dogmákba kapaszkodnak, hanem a zsinat folyamán fogják és kinyitják a Bibliát, ez az első lépés, amikor a tanácskozás egy fajsúlyos témájának tárgyalásába kezdenek.

Hogyan lehet egy zsinati ülésen ezt megvalósítani?

A DRC közösségét négy országban működő tíz regionális zsinat alkotja. A közös, generális zsinatra, ami egy hétig tart, eddig csak négyévenként került sor. Most elhatározták, hogy kétévente tartanak ülést – kerül, amibe kerül. Mert valóban sokba kerül egy ilyen összejövetel. Ha nem tévedek, tízmillió forintba. Amiért mégis így döntöttek, az az, hogy a generális zsinat az a hely, ahol a tanítást és az egyházat érintő komoly kihívásokra adandó válaszokat fogalmazzák meg: ehhez szabják a gyülekezetépítést és a társadalmi, diakóniai programokat, ehhez rendelik a pénzt. Ezért a zsinati ülés teljesen más, mint mifelénk. A négyszáz tag fajsúlyos témákat vitat meg és csak ha konszenzusra jutottak, hoznak határozatokat – amúgy „mellékesen”. Nos, a hatalmas teremben asztalok körül ülnek a delegáltak nyolcasával-tízesével, összesorsolva a különböző regionális képviselőket. Magával ragadó volt megtapasztalni, hogy tényleg asztalközösségek, imaközösségek alakultak az ülés folyamán. Nyolc ember már meg tudja vitatni, hogy például számukra melyik igehely fejezi ki leginkább az egyház lényegét. Ezeket lejegyzik egy előre elkészített papírra, leadják és a döntéshozatal során ezt is figyelembe veszik.

A meghívott vendégek milyen aktívan vesznek részt ebben a folyamatban?

Nekünk is volt néhány asztalunk, én például a DRC szorosabb családjával (ahogy ők nevezik) ültem egy asztalnál. Azaz az ausztrál, új-zélandi, srílankai „holland” reformátusokkal. És egy amerikai református főtitkárral. Amit megbeszéltünk, megimádkoztunk, az is része lett a folyamatnak. Ezen túl arra is lehetőségünk nyílt, hogy felszólaljunk, illetve köszöntsük a zsinatot. Ez jó alkalom arra, hogy külső szemlélőként határozott véleményt fogalmazzunk meg a felmerülő témákkal kapcsolatban, kifejezzük a szolidaritásunkat, amit a zsinat tagjai útmutatásként fogadnak.

Mi volt a magyar református üzenet?

A mi jelenlétünk és hozzászólásunk különleges, hiszen messziről jövünk, mégis mi vagyunk azok, akikkel a DRC olyan testvéregyházi megállapodást tervez kötni, amit eddig csak olyan egyházakkal rögzített írásban, amelyeket ők hoztak létre missziói munkájuk során az elmúlt egy-kétszáz évben. Valahogy családtagokká leszünk. Ennek az indoka pedig nem lehet csupán az, hogy magyar reformátusok élnek Dél-Afrikában. Szó esett a közös református, hitvallásos gyökerekről. Ami azt a felelősséget rója ránk, hogy készek legyünk a megújulásra. Ebben pedig három fontos mozzanat közös a két egyház életében: az egységtörekvés, a múlttal való szembenézés és a gyülekezetek missziói megújulása. Ez volt a zsinat fő tematikája, alighanem tíz éve ez, amióta a DRC a megújulás nehéz útját járja. Ebben együttműködni sajátos lehetőségünk és felelősségünk. Ennek ad keretet az, hogy a novemberi zsinati ülésünkön sor kerül a megállapodás ünnepélyes aláírására.

Mit jelent ez az egységkeresés a dél-afrikai kontextusban?

Nem ugyanazt, mint a Magyar Református Egyház megvalósult egysége, de hasonlót. A holland gyökerű református közösség több okból is elkülönült egyháztestekben él. A legfájóbb az etnikai alapú szétválás, az egyházi apartheid. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy négy egyház érintett az egységben: az egységesülés folyamatát elindító, apartheid ellen már a nyolcvanas években fellépő közösség, amely 1994 óta a törekvését kifejező Dél-Afrikai Egyesülő Református Egyház (URCSA) nevet viseli és amelyik a szó szoros értelmében sokszínű, azaz bőrszínre, etnikumra való tekintet nélkül számlál tagokat. Ez a küldetése, ahogy azt a Belharban 1986-ban elfogadott hivatalos hitvallása teológiailag is rögzíti. A többi egyház „színes”: azaz fehér, fekete és indiai. Még ma is érvényes az elkülönülés, jóllehet a DRC sem kizárólag fehérekből áll és egyre inkább elmosódnak a társadalmi határok. A kimondott cél tehát a felekezeti egység helyreállítása, amit legalábbis 1998 óta a DRC is egyre komolyabban vesz, sőt, identitásának, missziójának egyik fő vonásává tette.  

Valóban történelmi áttörésről van szó?

Ezt nehéz megítélni. Távolról jött emberrel mindent el lehet hitetni. Kobus Gerber, az egyház főtitkára egy kiváló ember így jellemezte a zsinat döntését, amely egyértelműen és elsöprő többséggel erősítette meg elkötelezettségét a folyamat mellett és kimondta, hogy annak teológiai alapja, iránytűje a Belhari Hitvallás. Ez fontos lépés az úton, de nem nevezném történelmi fordulatnak. A DRC-nek a jövőben is bizonyítania kell, hogy komolyan gondolja a dolgot. Az emberek többsége nagyon elkötelezett, nyitott. De azért a Dél-Afrikai Egyesülő Református Egyház (URCSA) képviselőivel beszélgetve más kép rajzolódik ki. A kölcsönös elkötelezettség mellett még érthetően él a bizalmatlanság és a félelem is. Az apartheid súlyos teher a mai napig. Az URCSA például felfüggesztette a tárgyalásokat, ha jól emlékszem 2008-ban, mert nem tartotta kielégítőnek a DRC elkötelezettségét. Most annyiban valóban fordulat történt, hogy a zsinati határozatot követően az URCSA főtitkára azonnal felhívta a moderátort és bejelentette, hogy a hivatalos egyeztetéseket akár másnap újraindíthatják.

A magyar református egységnek lehet jelentősége a testvéregyházi kapcsolatban?

Ez az elvárás egyértelműen megfogalmazódik több körben is. Az európai reformátusság például nem csak „szemet hunyt” a nemzeti alapú egység felett, hanem azt nagyon komolyan veszi és elfogadja, hogy magyar reformátusként nem lehetünk hiteles tagjai a világegyháznak és a reformátusok nagy családjának anélkül, hogy a természetes összetartozásunkat ne mondjuk ki. Szétszakított családként nem lehetünk a nagycsaládosok egyesületének tagjai.  Ahogy látom, ők komolyabban veszik az alkotmányozó zsinat üzenetét, mint mi magunk. Elhiszik, hogy mi így akarunk aktív tagjai lenni a szélesebb ökumenikus közösségnek és felelősséget vállalni immár a közös határainkon túl is. A DRC is így tekint a folyamatra: a történet nem ér véget a saját felekezeti egység helyreállításával, hanem nyitott arra, hogy a református nagycsaládhoz tartozó további egyházakkal, elsősorban is az Egyesülő Presbiteriánus Egyházzal folytatódjék a folyamat. Ebben számukra egyértelműen bátorítás az, ami 2009. május 22-én történt.

Felkészültünk erre a felelősségre?

Ez majd elválik. Alkalmam volt hosszabban beszélgetni a Református Egyházak Világközösségének (REV) ugyancsak dél-afrikai elnökével, Jerry Pillay-vel. Vele már akkor egyeztettünk, amikor még csak formálódott az elhatározás a testvéregyházi megállapodásról. Izgalmas, hogy Jerry nem csak a REV elnöke, hanem egyben az előbb említett presbiteriánus egyház főtitkára és a dél-afrikai református egységtörekvés kapcsán pedig megbízott közvetítő. Jól ismeri a folyamatot, az embereket és ennek megfelelően kritikus is a holland reformátusokkal szemben. Mégis a kezdetektől támogatta a kezdeményezést, mert meg van győződve arról, hogy mi nem csak az egységgel kapcsolatosan, hanem a múlt feldolgozásában, az apartheid meghaladásában is fontos szerepet tölthetünk be sajátos tapasztalatunkkal. Nagyra értékelem az ő személyét, ahogy nemzetközileg is elismert és elfogadott tekintély: feltételezem, hogy ebben sem téved. Mindenesetre fel van adva a lecke. És éppen ezért tartom értelmesnek az együttműködést: az a mi küzdelmeinkben is sokat segíthet.

Nem lesz mégis csak egy izolált kaland az MRE-től a dél-afrikai szerepvállalás?

A református testvéregyházaink általában a saját identitásuk részeként tekintenek az ökumenére, Krisztus egy egyházára, nem pedig néhány ember sajátos hobbijaként. Hosszan tudnék idézni a DRC missziói alapdokumentumából. Ez ránk még nem jellemző. De hadd említsek néhány példát, ami azt erősíti, hogy Afrika számunkra több, mint egy egzotikus kontinens. Magyar református professzorok kezdeményező félként vettek részt holland és dél-afrikai kollegáikkal a Nemzetközi Református Teológiai Intézet felállatásában, ami azóta is a legjelentősebb hálózata a református teológusoknak. Évtizedek óta élő a kapcsolat a dél-afrikai teológiával. A Királyhágómelléki egyházkerület jó pár éve gyűjtést szervezett a kenyai egyház számára. 2009-ben egy teológus diákokból és lelkészekből álló csapat missziói látogatást tett Kenyában – amit az egyházkerületek támogattak, gondolom nem véletlenül. A Tiszáninneni Egyházkerület pedig a Malawi-i presbiteriánus egyházkerülettel kezdeményezett néhány éve testvérkapcsolatot, amit azóta is aktívan ápolnak. Egy diák Sárospatakon tanult, például. Ez utóbbit a megállapodás tervezet meg is említi, mint a MRE és a DRC közös feladatát. Tehát nem idegen a kezdeményezés. A megállapodás keretet ad csupán a már meglévő kezdeményezéseknek, egyben ösztönzést is jelent a jövőre nézve.

Mit tartalmaz még a megállapodás tervezet?

Az együttműködés fő pontjai a teológiai munka, a gyülekezetek missziói megújulása, a múltfeltárás és a dél-afrikai magyar reformátusok lelkigondozása. De fontos a katasztrófa elhárításban való közös fellépés, a gyülekezeti diakóniával kapcsolatos tapasztalatcsere.
Milyen emberek a dél-afrikai holland reformátusok?
Bevallom, hogy nem sokukat ismertem korábban. Előítéletes voltam, szigorú, szikár búrokra számítottam. Ehelyett egy sokszínű, rendkívül elkötelezett de mégis nyitott közösséggel találkoztam. Érdeklődő és szeretetteljes emberekkel beszélgettem, akik tényleg a hit bátorságával, ugyanakkor érezhető szorongással járnak a megújulás útján. Sokat tanultam tőlük és tényleg családtagnak éreztem magam.