Református egyház: 20 éves a Presbiter

Ő így szól Pontius Pilátus előtt, Pál szavai szerint: Krisztus Jézus „bizonyságot tett Poncius Pilátus előtt ama szép vallástétellel” (1Tim 6,13), tehát az idegen hatalom előtt, és honfitársai, a vallásosságukban önigazult zsidók előtt is, mondván: „Az én országom nem e világból való…Király vagyok. Én azért születtem és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról” (Jn 18,36-37). Igen, ez az igei maxima, mérték a Presbiternek, mint egyházi publicisztikai szolgálatnak is a célja és értelme, létének hitelesítője: hogy bizonyságot tegyünk az igazságról az édes anyanyelv, a szó szép és igaz vallástételével, századunk és kárpát-medencei sorsunk fogalmi,- és gondkoordinátái között. A mi bona confessionk, jó vallástételünk a világtörténelem és személyes életünk legnagyobb csodájáról, az egyetlen igazi csodáról szól a lap hasábjain 20 év óta: Isten Fiáról, Urunkról és Megváltónkról, Jézus Krisztusról, reformáció hónapjában mondjuk így is: Solus Christus!

Belegondolni is szinte képtelenség, meghaladja teremtett fantáziánk kapacitását, hogy 20 év alatt hány és hány jó vallástétel született lapunk hasábjain és olvasása nyomán, a 120 szám közel 1950 oldalán. Mennyi áldott hittapasztalat, drága Ige-élmény, Szentlélek-érintés vált sorainkon át közkinccsé: cikkek, elmélkedések, bizonyságtételek, sőt még a konferencia beszámolók, tudósítások, interjúk, versek, énekek is váltak ennek hordozóivá. Ezeken a sokszor igen  egyszerű, de hitben fogant, s hitből-hitbe szóló írásokon keresztül kapcsolódtunk bele abba a hatalmas konfessziós, zsoltáros, bibliás menetbe, amelynek élén Urunk haladt, de jöttek utána, lábnyomába lépve a világkeresztyénség nagy Credói, az óegyházi zsinatok Hitvallásai, a vértanúk és a mártírok egyszavas vagy egymondatos, halálba zuhanáskor ellehelt vallástételei. És jöttek, jöttek a nagy konfessziós lelkek, Augustinustól Kempis Tamáson át a Heidelbergi Káté és a II. Helvét Hitvallás alkotóiig, Kálvinig, akik irodalmi és teológiai magasságokba emelték a vallomástételt, majd magyar földön a debreceni, az enyedi, kolozsvári, szikszói, kassai, váradi, csengersimai református konfessziókig. És ti, magyar református presbiterekként, mi pedig magyar református lelkipásztorokként ennek a sem ezüsttel, sem arannyal nem mérhető, Jézus kiontott drága véréért mindennél drágább örökségnek lehettünk 20 év óta, s lehetünk Urunk kegyelméből ma és holnap, amíg Ő akarja lapunk által szerény, de elkötelezett, mert elhívott, kiválasztott és megszentelt továbbvallói, továbbadói. Micsoda kegyelem ez, micsoda papi-prófétai-királyi méltóság ez, Testvéreim, ami akár csak e lap szolgálatán keresztül is adatik nekünk – sola gratia – egyedül kegyelemből!

Néhány mennyei-földi adat műhelymunkánkról

Amikor 1992 elején elindulhatott lapunk, viszonylag könnyű dolga volt főszerkesztőnek, nyomdának, és a szövetség kasszájának is, meg akkori vezetőinknek: Balla Tibornak és Nagy  Ferenc Józsefnek, hiszen az akkori 12 Ft-os példányonkénti ár nem jelentett igen nagy megterhelést. De annál nagyobb örömet és szívbeli hálát nekik és az induló szerkesztőbizottságnak, melynek tagjait hadd említsem meg név szerint is: Dr. Ritoók Zsigmond, dr. Papp Vilmos, Hegyi-Füstös István, Dr. Bodolay Géza. És a mindenben segítőkész, néhai Kovács Gábor nyomdaigazgatóról se feledkezzünk meg.

Már ekkor két sarkalatos témakör jelent meg hasábjainkon: 1) a presbiteri szolgálat értelmezése a Kijelentés és a református hitvallásos örökség értelmében; 2)  lelki táplálék, útravaló nyújtása lapunk segítségével is egyházunknak, kárpát-medencei hívő népünknek. Ennek érdekében sorjában beindultak rovataink: Az  Ige körül, a Magyar Presbiter, Az emlékezetes presbiterek, a Nyitott szemmel, az Élő gyülekezetek – szolgáló presbiterek, a Presbiter könyvespolcára. Egyre tágult a szerzői kör, egész Kárpát-medencében gondolkoztunk kezdettől fogva. Jól jelzi ezt például a balkáni háború idején szenvedő testvéreinkhez kézen-közön eljuttatott sok-sok lapszámunk, s a boldog fogadtatás.  

1993-ban Füle Lajossal és Vándor Gyulával bővült ki szerkesztőbizottságunk. A témaválasztásban megjelent a társadalmi/közösségi felelősségvállalást bibliai összefüggésekből megvilágító írások sora (presbiter és önkormányzat; hívő ember és a politika).

A minőségi növekedés a mennyiségi váltást is magával hozta, 1993 karácsonyára már 16 oldalon jelentünk meg. Ezután a felelős szerkesztő – először a lap és  magyar református sajtó történetében – a Presbiterben publikálta a református hitvallásos és hitvalló sajtóról megfogalmazott téziseit. Eszerint az Isten Igéje szerint megújult evangéliumi-református újságírás nyilvános tanítás, publice docere. Ősmintája Megváltó Urunk szolgálata, amely mennyei és földi nyilvánosság előtt ment végbe. Az apostolok voltak az első evangéliumi publicisták. Ezt a gondolatot vitte tovább a reformáció az evangéliumi röplapokkal. ’93 körül kristályosodott ki sajtószolgálatunknak együtthatásban erős öt iránya, amit nem a japán szótárból, hanem szóösszevonásból eredően így neveztem: MICOKIKO – azaz misszió, konfesszió, kommunió, információ, konfirmáció sajtószolgálatunk célja, nem a puszta informálás, még kevésbé a „bad news is good news” mai sajtógyakorlata, példányszámnövelő szenzációhajhászása.

Ugyanakkor a presbiterképzésnek is szószólója lett lapunk. És hűséges híradója, meg dokumentálója a gyülekezeti, körzeti, megyei, kerületi, országos és nemzetközi presbitertalálkozóknak, rendezvényeknek. Fontos, újabb hangsúlyos és aktuális témák jelentek meg sorozatformában: Izrael és az egyház; Az irgalom kultúrájáért. És közben testvéri egyensúlyra törekedtünk különböző irányzatok megszólaltatásával, így a Bethánia, a Bibliaszövetség, a Nőszövetség.

Újabb formai-minőségi váltást hozott 2002, az első oldal rovatosításával, kopf-kiemelésekkel. Ebben az évben indult meg az országos presbiteri imanap tartását segítő rovatunk Mikó László missziói elkötelezettsége révén.

És persze közben  búcsúztunk is: Dr. Dizseri Tamástól, aki nagyon szerette lapunkat, Bana Gábortól, Dr. Bodolay Gézától, Vándor Gyulától, Balla Tibortól, Dr. Cseh Lajostól, Dr. Ritoók Páltól. De mennyei Főszerkesztőnk adott új munkatársakat: Dr. Viczián Miklóst, Pintér Mihályt, Kövespataki Lászlót, Mikó Lászlót, Dr. Kelemenné Dr. Farkas Mártát, Dr. Kiss Domonkos Dánielt és Váczi Gábort. Hála Őneki érettük!

Belső növekedés – külső jelek

Újabb mennyiségi váltás volt a minőségi növekedés külső jeleként, amikor 2009-ben 20 oldalra bővültünk, hogy az anyaországon kívüli testvéreink méltó nyilvánosságot kapjanak rajtunk keresztül is. 2010 januártól pedig színes nyitó és záró oldallal jelenik meg a Presbiter. Hogy mekkora utat tehettünk meg a 12 oldaltól a 20 oldalig, a csak fekete nyomástól a színes képekig, s benne milliónyi apró Szentlélek-érintésig, azt mi fel sem tudjuk mérni igazán, de van, Aki hajszálpontosan számon tartja. Ezért idéztem tavaly a Kálvin-téren a Szövetség 20. évfordulója határköves stációjánál Túrmezei Erzsébet verssorait: „…határköveknél visszanézni,/hálás szívvel múltat idézni:/ csodákra emlékezni jó…számba venni ezer áldást,/erőt, kegyelmet, megbocsátást:/csodákra emlékezni jó!”. Kiváltképpen mondhatjuk ezt, ha a lap anyagi helyzetét elemezzük, ami most nem feladatom, s nem az én kompetenciám. De valóban igaz: Urunk csodáiból, tenyeréből kaptuk mindig a testvérek adományait, év végi adakozókedvük révén a továbbsegítő pénzügyi lehetőségeket. Az sem kisebb csoda, hogy lapunk egyre inkább megjelent a Kárpát-medence távolabbi részein is, sőt tengeren túlra is eljutott. Elektronikus változatát 152 helyre küldöm minden megjelenés után. De lapunkat kapják közéleti, kormányzati, tudományos és irodalmi, meg sajtókörök is, azzal a nem titkolt céllal, hogy őket is elérjük jó vallástételünkkel. Ezért a sok-sok kicsi csodáért áldottuk, áldjuk Urunk szent nevét, s kérjük, maradjon ez továbbra is így. Nagy köszönetet mondok mindenkori elnök és főtitkár testvéreimnek, hogy az anyagi gondoktól mentesítettek, s ezzel a jó munkamegosztással hatékonyabban szolgálhatta mindegyikünk a maga feladatkörét: a Szövetséget, a Presbitert és azon keresztül Urunkat és egyházunkat.

A belső változás, növekedés szép példájaként szeretném említeni, hogy Dr. Papp Vilmos testvérünknek immáron két sorozata, rovata ment át a maradandóságba: az Emlékezetes presbiterek és a XX. századi gályarab-prédikátorok. És van újabb folytatás is, a Hétköznapi hitvallók keretében. Arról sem feledkezhetünk el, hogy a minőség reformációja jegyében 2009-ben, az 500. éves Kálvin-évforduló keretében minden számunkban közöltük reformátorunk képes életrajzát, legfőbb tanításairól cikkek jelentek meg, s ráadásként, gyülekezeti használatra Szövetségünk kiadta a Barankovics Alapítvánnyal együtt a Kálvin életét, teológiáját gyülekezeti tanulmányozásra feldolgozó munkafüzetet. Külön is hálás vagyok azért, hogy a Szövetség testvéri, erkölcsi támogatásban részesítette könyvem, az „Isten diplomatája – Dag Hammarskjöld” megjelentetését.

Isten előtti felelősséggel – tovább!

Végezetre pedig testvéreim: hálás vagyok az én Uramnak, én Istenemnek, hogy 20 éven át megőrzött ebben a szolgálatban – amit nagy hálával, mindig örömmel, alkotó energiáimat Teremtő Uramnak felajánlva, a Szentlélek vezetésével igyekeztem végezni. Nekik, az Atyának-Fiúnak-Szentléleknek köszönöm, hogy a lapnak postása lehettem Nagyváradtól Rimaszombatig, Felsőőrtől Újvidékig, Heidelbergtől Torontóig.

Veletek együtt kívánom és kérem  egyházunk, a mindenség, a Presbiteri Szövetség és múló életünk Urát, hogy ez a hitvallástevő elszántság soha ne lankadjon bennünk, sőt Kálvin ideillő szavai szerint: „Legyünk egyenesek mindenkoron, ne legyen bennünk semmiféle színlelés vagy képmutatás, hanem olyanok legyünk kívülről, mint belülről, hogy egyetlen zugocska se maradjon szívünkben, ahová Isten  elől el akarnánk rejtőzni, sőt inkább minden gondolatunkkal kitárjuk Őelőtte szívünket” (CR 34,27 – drbl fordítása).

Tehát: az előttünk álló időben növekedjünk, haladjunk tovább együtt a Presbiter szolgálata révén is egyenességben, külső-belső egységben, gondolat és szív kölcsönös erősítésével, s tegyük mindezt Isten előtti nyíltsággal és testvéri bizalommal. Ez a mi bibliai, krisztusi örökségünk, hitvallásos kincsünk – ne találtassunk könnyűnek ezekben! Ne feledkezzünk meg arról se, hogy korunkban, amikor egyre több betű öl és mérgez, minden túlzás nélkül nemzetpolitikai, szomszédságpolitikai, egyházpolitikai, nevelési, egészségügyi kihatása is van a Lélektől megelevenített, elpecsételt szónak, amire mind virtuálisabb világunkban elementárisan szomjazik a mai ember, akár belátja, felismeri ezt, akár nem. Mi látjuk, ismerjük, tudjuk ezt, s ebből adódik Isten előtti nagy felelősségünk, hogy e szóból, és a SZÓBÓL/IGÉBŐL morzsányit mindig tovább is adjunk. Tegyük ezt presbiterként, lelkészként, és Presbiter lapként. Isten legyen ebben is irgalmas hozzánk!