Nyitott tenyérrel nevelni

Előadásában Borián Tibor a manapság félresiklott pedagógia válságtüneteiről szólt, és az ezzel kapcsolatos feladatokat vázolta fel. Szomorúan tapasztaljuk, hogy a világ egyre inkább neveletlen – mondta bevezetőjében. A nevelés szinte teljesen eltűnt, hiányzik iskoláinkból, családjainkból, a társadalomból, az élet minden területéről. Egyre kevésbé tapasztalható az a régi rend, melyben a nemzedékek átvették az idősebbektől a tapasztalatokat.

A keresztény nevelés a II–III. században az életszentségre való felkészülést állította a figyelem középpontjába, az emberi kultúrával és műveltséggel együtt. A kereszténység egy új emberkép gazdagságát hozta el,  megmutatja, mit jelent Isten gyermekének lenni és Isten gyermekével foglalkozni, mit jelent új célt adni az embernek, s az üdvösségre nevelni, illetve mit jelent keresztény módon nevelni, a szeretetre helyezve a hangsúlyt – emelte ki a piarista lelkipásztor.

A pedagógia liberalizálódása már a felvilágosodás idején megkezdődött, s a különböző ideológiák között őrlődve a XX. századra az értékválság állapotába került. Ez az egyik oka annak, hogy előtérbe került az individualizmus eszméje a társadalomban, szemben a közösséggel, amelyet a szubjektív életszemlélet és a kritika, valamint a virtuális élet felé való eltolódás csak erősített – hangzott el Borián Tibor előadásában. A XXI. században tovább mélyül a pedagógia válsága a pedagógiai relativizmussal kiegészülve, amely kiiktatja a nevelésből a normákat. Manapság az iskolák többségében a tanár leadja a tananyagot, gyakran ezt is pusztán technikai eszközökkel teszi, illetve arra ösztönzi a gyermeket, hogy az interneten szerezze meg a szükséges információkat egy-egy témához. Mióta az iskolák elsődleges célja az ismeretek átadása – elsősorban gazdasági, hasznossági szempontból – azóta az emberi személy háttérbe szorul. Ezt erősíti a versenyszellem: nem az a fontos, hogy becsületes, gondolkodó-e a gyermek, csak az eredményei érdekesek, kizárólag azok minősítik.

E válsághelyzetben, e pedagógiai sötétségben a keresztény pedagógusokra hárul, hogy fényt gyújtsanak a szeretet pedagógiájával, amelynek súlypontja a nevelés. Az a fajta nevelés, amely a nyitott tenyér pedagógiája: a gyermeket megtartja, figyelmével kíséri, segíti kibontakozni, de nyitva hagyja az utat számára, ha már elég érett, felkészült a kiröppenésre. Ez nehéz feladat, mert szemben az árral kell megvalósítani, azokat az értékeket vállalva, amelyeket a világ manapság idejétmúltnak mond és elvet. Pedig az a válság, amelybe most került a világ, nem átmeneti, hanem permanens az elemzők szerint; az egész termelési, társadalmi rend alapvető válsága, amely abból fakad, hogy az ember személyisége, erkölcsi lénye megromlott. Lehet, hogy átmenetileg ki tudunk jutni e válságból gazdaságilag, de tartósan nem, csak egy más embertípusnak kinevelésével – hangsúlyozta az előadó. Hozzátette: ezért nagy feladat hárul a keresztény pedagógiára, melynek alapja az istengyermekség, amelyet születésünkkor kaptunk, amelyet a családban, az iskolában fejlesztenünk kell, hogy kiteljesedhessen, olyanná válhasson, amelyhez a Teremtő kellő adottságokat adott az embernek.

Az előadás utáni hozzászólások között felmerült többek között, hogy ma nincs olyan főiskola, egyetem, ahol a szakmai tanítási ismereteken túl a neveléssel pszichológiai, szociológiai megközelítésben is szerveznének továbbképzést a hallgatóknak. Márfi Gyula érsek felvetette, hogy amikor egy iskolában a nevelés elmarad, az oktatás is egyoldalúvá válik, nem nyújt már a gyerekeknek általános műveltséget. Manapság olyan intelligensnek mondott egyetemistákkal találkozhatunk, akiknek már nincsenek elemi történelmi, irodalmi ismereteik. A főpásztor elmondta: nemrég az egyházmegye minden iskolájába levelet írt, kérve az intézményeket, hogy a hitoktatókat ne riválisnak, ne ellenségnek tekintsék, hanem partnernek, testvérnek, akik együttműködnek velük a fiatalok „egész-séges” nevelésében.