Átesett a törvényhozás a ló másik oldalára? – Konferencia az egyházügyi törvényről

Kukorelli István alkotmányjogász, az MTA doktora, a Bencés Diákszövetség elnöke, egykori alkotmánybíró nyitó előadásában az alaptörvény és az egyházügyi törvény kapcsolatát fejtegette. Rámutatott: a KDNP által beterjesztett törvénytervezet nem ugyanaz volt, amit számos, gyorsan elfogadott módosító indítvánnyal végül törvénynek tett meg az országgyűlés. Elmondta: az Alkotmánybíróságnak figyelembe kell vennie az alkotmányjogi értékelésnél az új alaptörvény preambulumát is, amely szól Istenről és a keresztény értékekről. Felvetette, hogy nem problematikus-e, hogy a gondolatszabadság kimaradt a törvény címéből, illetve hogy az alaptörvény egyes mondatait egy az egyben átmásolták a jogszabályba, holott ez tiltva van, és nincs is értelme, hiszen semmi nem lehet ellentétes az alkotmánnyal. Ugyancsak kritizálható, hogy ahelyett, hogy a törvény meghatározná, ki lehet jogilag egyház, annak eldöntését egyszerűen minden egyes esetben a parlamentre bízza (az egyházzá nyilvánításról a parlament dönt), politikai döntés tárgyává teszi. Azaz a korábbi, túlzottan liberális szabályozáshoz, az 1990. évi negyedik törvényhez képest a mostani egyházügyi jogszabály átesik a másik oldalra. 

Schanda Balázs, a PPKE-JÁK dékánja elmondta: a törvénynek nem kell és nem szabad szólnia a vallásszabadságról, amit az alkotmány véd. Az 1895-ös törvény megkülönböztetett bevett és elismert felekezeteket, a bevetteket a felsőházba „vették be”. Ez a felsőház megszűntével vált okafogyottá. Az állam nem vizsgálhatja egy vallási közösség teológiáját, ám feszültség volt az eddig húsz éven át érvényben lévő szabályozás kapcsán abban, hogy a jogilag egyenlő felekezetek társadalmi helyzete teljesen különböző volt. Erre reflektál az új törvény. Az államnak az Alkotmánybíróság egyik határozata szerint is joga van különbséget tenni a felekezetek közt társadalmi szerepük szerint, hiszen ezeket a különbségeket nem az állam találta ki, csupán figyelembe veszi őket. Európában számos olyan ország van, ahol ugyancsak több szintje van a vallási felekezetek állami elismertségének, sőt az államegyházi modell sem ritka. (Az európai alkotmányokról szóló cikkünket itt olvashatják.) A probléma inkább az, hogy máshol a végrehajtó hatalom dönt egy vallási közösség állami elismeréséről, ez a döntés pedig megtámadható a bíróságon. A parlament az eredeti törvényjavaslat által említett negyven helyett csak 14 felekezetet fogadott el egyháznak. Problémás, hogy nem kiszámítható a „bemeneti rendszer”, az egyházi státusz nem kiszámítható és könnyű módon érhető el. Emellett felsejlik a törvényben egy harmadik kategória: azoké az egyháznak el nem ismert felekezeteké, akikkel az állam megállapodást köt a szektorsemleges finanszírozás elve alapján. 

Rixer Ádám, a Károli Gáspár Református Egyetem közigazgatás-jogi tanszékének docense szólt a jogfejlődés vonatkozó aspektusairól, arról, hogy mit várunk egy egyházi törvénytől, és végül pár konkrét felmerülő kérdésről az elfogadott törvény kapcsán. Elmondta, hogy az előző évszázad pozitivista jogi szemlélete után újra terjedőben van egyfajta tágan értelmezett természetjogi szemlélet, amely szerint kell legyen külső mérce, amihez a jog igazodik. Hozzátette: valós jogalkotási igénynek kell lennie a szabályozni kívánt kérdésben. Az egyházügyi törvénnyel kapcsolatban többek közt azt a kritikát fogalmazta meg, hogy szubjektív, pártpolitikai döntés tárgyává teszi, hogy ki kapja meg az egyházi státuszt. 

Máté-Tóth András, a szegedi egyetem katolikus vallásszociológusa a vallásszabadság kortárs diskurzusáról beszélt. Szerinte a historicista és a pozitivista megközelítés helyett diskurzusalapú megközelítésre van szükség. Szembeállította egymással Habermas megközelítését, amely szerint mindenképp biztosítani kell a felnőtt individuum diskurzusban való részvételét, és Ernesto Laclau, valamint Chantal Mouffe politikai filozófiájának megközelítését, amely szerint a hatalom is részese a diskurzusnak. Hozzátette: az állam és egyház intézmények is, a társadalom és a vallás viszont nem az. Nem szabad statikusan gondolkodni a kérdésről, mivel a társadalomra ma a pluralitás és az instabilitás a jellemző. A vallás sokáig rászorult az állam támogatására, de az állami beavatkozás ellen mindig élesen tiltakozott. Máté-Tóth megemlítette azt az ismert paradoxont, hogy a magyarok egyrészt nem bíznak az államban, nem szeretik az államot, másrészt viszont minden problémájuk megoldását az államtól várják. A semleges állam fogalma is tisztázásra szorul: ez annyit tesz, hogy az állam semleges a vallási közösségek irányában, de ettől még vannak értékválasztásai – hovatovább a vallásszabadság védelmezése is állami értékválasztás. Az alapvető politikai értékekkel szemben az állam nem lehet semleges. 

Kamarás István OJD vallásszociológus három kutatásról beszélt, amelyben diplomás vallásos fiatalok ismereteit vizsgálta más vallási közösségekről. Az első vizsgálatban katolikus hittudományi főiskolás hallgatók vettek részt, akikről kiderült, nem sokat tudnak más felekezetek és más vallások tanairól. Emellett többek közt határvonalnak tartják az üdvösség kérdésében az egyistenhitet (szemben a többistenhittel), a keleti vallásoktól szerintük nem érdemes tanulni, és elutasítóak a kereszténység femininebb megközelítésével szemben. Egy másik vizsgálatban katolikus, református, evangélikus és evangéliumi keresztények egymásról alkotott felfogását vizsgálta. Többek közt kiderült, hogy a katolikusok elfogadóbbak a reformátusokkal szemben, mint fordítva, és a protestáns felekezetek egymással szemben, mint a katolikusokkal szemben. Összességében a keresztények nem nagyon ismerik más felekezetek, más vallások tanait, tartózkodóak azokkal szemben. Az egyetlen igazi pozitívum Kamarás szerint az, hogy egy harmadik felmérés szerint a keresztények, zsidók, muzulmánok és a buddhisták (bár utóbbiak nem istenhívők) istenképe meglepően egyező: mindannyian egy személyes, közel lévő, vigasztaló, megbocsátó Istenben hisznek. 

Török Péter az 1990 utáni kormányok egyházpolitikáit, illetve az azokról a médiában kirajzolódó képet vázolta fel. Rámutatott: az Antall- és az Orbán-kormányok politikáit „keresztény kurzusnak” titulálták a médiában. Az 1990-es egyházügyi szabályozást pedig már az első ciklusban és az első Orbán-kormány alatt is megpróbálták módosítani, de mindkét kísérlet sikertelen volt. 

Fazekas Csaba az 1791 és 2011 közt elfogadott öt egyházügyi törvényt vizsgálta: az első elfogadta a protestáns felekezetek jelenlétét, és tiltakozott ellene a katolikus püspöki kar. A második, 1848-as egyenrangúsította a felekezeteket, és szintén tiltakozott ellene a püspöki kar. A harmadik, 1895-ös egy tágabb egyház-politikai törvénycsomag része volt, deklarálta a vallásszabadságot, és nemcsak a katolikus egyház tiltakozott ellene, hanem a protestánsok sem örültek neki a kisegyházak fokozódó térnyerése miatt. Az 1990-es törvényt óvatosan, míg a 2011-est egyértelműen támogatták a történelmi egyházak. 

Ezután Köbel Szilvia, az állambiztonsági levéltár (ÁBTL) munkatársa beszélt egyes vallásfelekezetek 1989/1990-es törvényes elfogadásáról, majd Rajki Zoltán a Magyarországi Szabadegyházak Szövetsége 1945-ös kiáltványának mai értelmezéséről, Szűcs Ferenc a hatalom, a keresztény szabadság és a vallásszabadság bibliai és teológiatörténeti értelmezéséről, végül Hubai Péter arról, hogy van-e ma aktualitása a politikai teológiának, zárásként pedig Szécsi József fűzött jegyzeteket az egyházügyi törvényhez. A konferencia anyagát kötetben is megjelentetik.