72 óra – négy keréken

Szombat reggel van, a metrók még csak tíz percenként járnak, amikor feljövök az aluljáróból a Ferenciek terén. Csípős, hideg napra ébredt Budapest. Az Erzsébet híd mellett találkozom a 72 óra kompromisszum nélkül stábjának tagjaival, akik maguk is végigdolgozzák a három napot.

Mire a fehér Transporter begördül a parkolóba, már ketten várjuk, Polgár Zsuzsanna, a Katolikus Ifjúsági Mozgalom képviselője is velünk tart. A sofőr Radványi Benedek, a 72 óra főkoordinátora. Újpesten csatlakozik hozzánk Kiss Renáta is, a református egyház Zsinati Ifjúsági Irodájának munkatársa, majd fotósunkkal kiegészülve nekivágunk a 72 órások szombati országjáró körútjának.

„Az úttal az a célunk, hogy dokumentáljuk, mi történik az országban a három nap alatt. Ha az ember szervez valamit, jó ha látja, mi valósul meg abból.” – mondja a főkoordinátor, miközben Debrecen felé haladunk az autópályán. „Másrészt a helyi koordinátoroknak is sokat jelent, hogy meglátogatjuk őket, nem csak e-mailben vagy telefonon tartjuk a kapcsolatot. Ezért megyünk mindig más helyszínre” – teszi hozzá.

Legyőzik az érdektelenséget

Első állomásunk Sáránd, ahol helyi református fiatalok szépítik debreceni katolikus társaikkal kiegészülve a templomkertet és a temetőt. A Debrecentől délre fekvő faluba beérve hamar megtaláljuk Isten házát, melynek előbb a teteje, később a tornya szakadt le. Az újjáépített templom árnyékában fél tucat fiatal szorgoskodik: gödröt ás, téglát hord, virágágyást készít. A templomdombnak támasztva egy néhány éves diófa várja, hogy elültessék. A 72 órás sálas fiatalok egyike büszkén mutatja, tavalyi önkéntes pólója van rajta.

Tam Beatrix, hajdú-bihar megyei koordinátor siet elénk, bevezet minket a gyülekezeti terembe. A mosolygós, közvetlen, vörös hajú lány művelődésszervezést tanul az egyetemen, közel áll hozzá az önkéntes munka. Több helyszínnel tartja a kapcsolatot, Hajdúsámsonban kerítést festenek, Hajdúböszörményben pedig temetőt takarítanak. Ő most a sárándi csoportvezetőt helyettesíti, összefogja az általános- és középiskolásokból álló társaságot. Pénteken ismerkedtek, megtervezték, hogy osztják be a munkát, plakátot is készítettek. Szombatra hagyták a munkát, vasárnap pedig szeretetvendégség vár rájuk.

„Jó kis csapat ez, csak nehéz volt őket mozgásba hozni” – mondja a vörös hajú lány, aki szemmel láthatólag örül az érdeklődésünknek. Az kicsit elszomorította, hogy nehéz volt motiválni az embereket, sokan más programot szerveztek a hétvégére, de igyekezett a meglévő csoportjaira fókuszálni. Ennek pedig meglett a haszna. A helyieknek pozitív csalódás volt, hogy a fiatalok egy éve tettek valamit a faluért, ezért idén úgy döntöttek, hálából megvendégelik őket. Beatrix örömmel summázza tapasztalatait: „Szép lassan beindul valami.”

Legyen az önkéntesség életforma!

A fiatalok épp tízóraiznak, mikor autóba ülünk, hogy folytassuk utunkat. A stábtagok folyamatosan telefonálnak, az irodával egyeztetnek és koordinátorokkal beszélgetnek. Debrecen közelében járunk, mikor az egyik kereskedelmi rádióban híreket mondanak:

„Cukrot kap, aki elnyomja a cigit. Az ökumenikus ifjúsági alapítvány egy három napos önkéntes akciót szervezett. Több mint nyolcezer fiatal dolgozik önszántából az ország minden pontján: játszóteret szépítenek, idős otthonokba, hajléktalanszállókba látogatnak el, sőt Sopronban az utcát járják, és akit dohányzáson kapnak, felhívják a figyelmét annak veszélyeire. Ha az illető eloltja a cigit, cserébe cukorkát kap. A szervezők célja népszerűsíteni az önkéntességet, mondja Radványi Benedek, a program főkoordinátora. »Minél több fiatalt szeretnénk bevonni az önkénteskedésbe. Nem az a fő cél, hogy mindenki a mi programunkon önkénteskedjen, hanem, hogy megtapasztalják, miért jó ezt csinálni, ezt a szemléletmódot átültessék magukba, és aztán a későbbiekben maguktól is vállaljanak önkéntes munkát.«”

Úton, útfélen

Következő tervezett állomásunk Nyíregyháza, ám az eső közbeszól, az önkéntesek félbeszakították a munkát, mire a megyeszékhelyre érünk, mi pedig nyugatnak fordulunk. Sikertelen szabolcsi látogatásunk miatt Miskolcra sem érünk oda időben. Kicsit csalódottan robogunk az M3-ason az ország szívébe, s míg a lányok helyszínt keresnek, Benedeket a pénteki útjukról kérdezem.

„Tegnap a Dunántúlon voltunk hasonló körúton, Sopronban kezdtük a napot. Idén ott rengeteg program volt, mi csak párat látogattunk meg: egyesek játszóteret festettek piros pöttyösre, mások leveleket gereblyéztek a rendőrség udvarán, megint mások téglákat pakoltak. Az autóból láttuk, hogy Csornán temetőt gazolt egy csapat” – sorolja a főszervező, aki május óta dolgozik az Ökumenikus Ifjúsági Irodában. Mesél arról is, hogy fehérvári fiatalok egy átmeneti otthonban dolgoztak, udvart takarítottak, idősekkel beszélgettek, könyvtárat és imasarkot alakítottak ki a lakóknak.

Közben telefonon kapjuk az információt: „Cserkészek takarítják a bicskei katolikus temető kápolnáját, nem egyszerű munka, ezt látni kell!” Reménykedve újratervezünk, Budapest helyett Bicskét vesszük célba.

Évszázados „égi áldás”

„Azt látták volna, amikor felrakták a teherautóra a negyven zsákot – meséli egy önkéntes, akinek a haja még mindig poros –, azt mind mi takarítottuk ki.” A bicskei katolikus templom kápolnájának teteje a galambok birodalma. Évszázadokig nem háborgatta őket senki, gyűlt is a padláson a madárürülék. Ha meghúzták a lélekharang kötelét, a lukból „égi áldás” hullott az emberre. A 188. számú Shvoy Lajos Cserkészcsapat tagjai egész nap dolgoztak a temetőben, előbb kihordták, majd a kicsik megtisztították a kápolna berendezését. A nagyok közben védőruhába öltöztek és több mázsa galambpiszoktól tisztították meg az épületet.

Épp a padlót mossák fel, az ablakokat pucolják, mikor megérkezünk. Jókedvűen végzik a csöppet sem szívderítő feladatot, büszkén pózolnak a kamerának. De azért egyhamar nem szeretnének hasonló munkát végezni, berácsozták azt az ablakot, amelyiken a galambok eddig ki-be közlekedtek. Kovács Bencétől, a helyi koordinátortól megtudjuk, a szomszédos Mányban is dolgoznak még, sietünk vissza az autóhoz, hogy minél hamarabb odaérjünk.

Megújuló tűzoltókocsik

Mányban több regnumos (Regnum Marianum – katolikus ifjúsági közösség) csapat dolgozott aznap, az egyik egy emlékmű kerítését festette, a másik diót szedett a plébánia udvarán, a harmadik tűzoltókocsit festett újra. A koordinátor nem sokat árult el a feladatokról, csak azt tudjuk, hogy a tűzoltókocsit festik még. Úgy képzeltem, egy fakó tűzoltóautót varázsolnak újjá a fiatalok, ehhez képest igencsak meglepődöm, amikor a polgármesteri hivatal udvarán egy százéves (szó szerint) tűzoltókocsit és egy hasonló korú tartálykocsit pillantok meg.

Hat-hét fiú és két lány szorgoskodik a matuzsálemi járművek körül, pucolják és alapozóval kezelik a gépeket, majd eredeti színeire festik azokat. Bencétől megtudjuk, vezetőjük lelkigyakorlattal kötötte össze az önkéntességet, vasárnap misével fejezik majd be a munkát. Az is kiderül, hogy a közeli Nagykovácsiból jöttek, ott voltak a csütörtöki budapesti megnyitón, a Szent István bazilika előtt tudták meg, milyen munkát kell végezniük. Idén még csak a fővárosban volt így, de a szervezők szeretnék, ha előbb-utóbb az egész országban több napos programok lennének, s az önkéntesek csak előző nap értesülnének a feladatokról.

Gazdagodó adakozók

Jon Schmidt magával ragadó zenéjére autózunk hazafelé, illik is a lelkesedéshez, mely az élmények hatására megszállta a Transporter utasait. A stáb tagjai a másnapot tervezgetik, a látottakat elemzik. Vasárnap már nem készülnek hasonló körútra, az országos záró alkalmat szervezik. Benedek fontosnak tartja, hogy a csapatok kiértékeljék munkájukat, megosszák egymással élményeiket, így is épüljenek a három napból.

„A koordinátor csapat és a csoportok egyre több helyen ökumenikusak, ez külön varázst ad az önkéntességnek” – mondja Kiss Reni, aki a református koordinátorokat fogta össze. Azt is elárulja, annyira jó volt a visszhangja a kétévente megvalósuló rendezvény tavalyi felvonásának, hogy idén, az önkéntesség évében soron kívül megrendezték. Sok egyházi iskola kapcsolódott be, Sopronban még szabadnapot is kaptak az önkénteskedő osztályok pénteken.

A tavalyi 72 óra után annyira fellelkesültek az önkéntesek, hogy sokan később, vagy idén is visszamentek segíteni. Ugyanakkor a felnőttek szemében is nőttek a fiatalok. Belátták, hogy nemcsak rombolni tudnak, véli a református lány. És talán tényleg úgy van, ahogy Szűcs Balázs mondta a csütörtöki megnyitón Budapesten: „Ahol dolgozik az ember, az a hely fontos lesz számára, s a másik ember, akiért tesz valamit, az is fontossá válik számára. Aki pedig másokat megajándékoz, az maga is gazdagabb lesz.”