„Vákuumként szívta magába a társadalom a családévet” – beszélgetés Bíró Lászlóval

– A tematikus év meghirdetésekor kétirányú párbeszédről beszélt: kifelé, a társadalom felé és befelé, az egyházban élő családok felé is üzenettel fordultak. Közeledve az év zárásához, hogyan értékeli, befogadták az egyház üzenetét?

– Rengeteg beszámolót hallgattam meg egyházmegyei szinten, országosan és a határon túlról is, melyek alapján képet alkothattam a történtekről. Egész évben jártam az országot, programok sokaságán vettem részt. Azt tapasztaltam, hogy a Család évét vákuumként szívta magába a társadalom. El is felejtették, hogy ki hirdette meg. Nem tudom, hogy korábban volt-e az egyháznak olyan kezdeményezése, ami ennyire átment a köztudatba. Aki, amit tudott tenni a családért, azt megtette. Család-csoportok, családmegújítási mozgalmak a zászlajukra tűzték a tematikus évet. A táborok gombamód megszaporodtak, rengeteg volt a család-témában tartott konferencia. Kezd kialakulni egy rutin arra, hogy a jó házasságon alapuló családok összetalálkozzanak, és erősítsék egymást. Képzési programok sokasága indult el, melyek egyszerűen nem tudnak abbamaradni. Azt gondolom, december utolsó napján formálisan befejezzük a Család évet, de a jó kezdeményezések egész sora túléli a zárást. Sikerült pezsdülést hozni az egész egyház, de a magyar társadalom számára is.

– A pasztorációban mire tette az egyház a hangsúlyt?

– Az egyház ugyan csak a XX. század derekán kezdett foglalkozni a házasság és családpasztorációval, de a családért érzett felelősség mindig is megvolt a pasztorációban. Az évek során rengeteg tapasztalatot gyűjtött. Ugyanakkor a megújításra is törekedni kell, hiszen a megújulás erőgyűjtés, a célok, értékek tisztán látása. Ebben a tematikus évben sikerült hangsúlyossá tenni a házasságra való felkészítés ügyét. Ez a felkészítés több akar lenni a jegyesek oktatásánál vagy esküvőre való felkészítésnél. Sokak számára vált fontossá a katekumenális házassági felkészítés, ahol a tanítás, tanúságtétel, közösségépítés és a liturgia is beleépül a házasságra való felkészítésbe. Ebben az évben több egyházmegye az egész éves papi képzését a családpasztorációra tette rá, így például Veszprém és Székesfehérvár. Fontosnak tartom, hogy a papnevelésben a pasztoráció gyakorlata hangsúlyt kapjon.

– Mi jellemezi a Család éve programjait?

– Leginkább a sokszínűség, ezt jól érzékelteti Kondás Sándor dokumentumfilmje. A legtöbb egyházmegye a családév égisze alatt tartotta hagyományos összejövetelét. A szokásos adventi és nagyböjti lelkigyakorlatok is e téma köré épültek. Sok helyütt hitoktatók is elővették ezt a témát, és a legváltozatosabb ötletekkel indultak el a család értékének felemeléséhez. Volt olyan hitoktató, aki azt mondta: keressétek meg az ősök sírját a temetőben. Ezzel a nemzedékek összetartozását és az elődök iránti felelősséget próbálta tudatosítani. Másutt összegyűjtötték a szülők házassági évfordulóit, hogy a gyerekek megköszönthessék őket. Nagy élmény számomra, hogy a társadalom kezdi megérteni: szükség van a három generációs család egységére, hogy az öreg továbbadhassa a nemzeti, vallási és családi hagyományokat a fiatalnak. Három nemzedék nagyon egymásra utalt.

– Mit tapasztal, hogyan értékelik az emberek az évet?

– Azt látom, hogy nagy eufóriában mesélik egymásnak az élményeiket. Ez nem dicsekvés, hanem az öröm megosztása, és a láng továbbadása. Fontos lenne mindazt, ami történt megjeleníteni. Kérdés, hogy lesz-e ahhoz erőnk, hogy mindezt szisztematikusan feldolgozzuk. Sokan elmondhatják, hogy mindent megtettek, amit megtehettek. Indulásban vagyunk, amiből sok megszilárduló kezdeményezés tovább fog élni.

– A tágabb körű párbeszéd, a társadalom szélesebb rétegeinek megszólítása mit eredményezett?

– Széles az a réteg, mely nem érti a nyelvünket. Sokszor vagyunk ügyetlenek a megszólításban, gyakran vagyunk túl szerények, gyakran hallgatunk, amikor beszélni kellene. Időnként mi is beállunk azok közé, akik állandóan a válságról beszélnek, holott fel kellene mutatni azt a sokat, amink van. Gyakran hallható, „ti csak osztjátok az igét, de hol vagyunk mi ebben? Látnunk kell, ha nagyon eszményi állapotot rajzolunk követendő példaként, azzal sok sebet okozunk. Egyszer egy beszélgetésben hangzott el, hogy az elvált és újraházasodott párok mennyire kívülállónak élik meg magukat az egyházban. Ez komoly gond a házasságról szóló tanítás megfogalmazásakor és az újrafogalmazásakor is. A régi egyházban nem volt divat a válás. A probléma az, hogy ma ugyanolyan szigorral beszélünk a válásról, mint korábban. Aki nem tud megfelelni ezeknek a normáknak, kirekesztettnek érezheti magát. Róma és II. János Pál pápa is nagyon következetesen szól azokról, akik nem járulhatnak szentségekhez, akik valamiért nem tudják a száz százalékot teljesíteni. Benedek pápa is kitér a beszédeiben azokra, akik nem járulhatnak a szentségekhez. Azt mondja, hogy őket a vágyódás tartja meg Jézusnál. Nagyon fontos hangsúlyoznunk, akinek az élete zátonyra futott valami miatt, az megkeresztelt emberként továbbra is az egyház tagja marad. Lehet, hogy nem tölthet be vezető szerepet, nem járulhat a szentségekhez, de az imádság, a Szentírásolvasás, a szerzett gyakorlat különböző formái megtarthatják Krisztusnál. Abban a társadalomban, ahol sokan nem kötnek házasságot, ahol sokan újraházasodnak, másképp kell a száz százalékról beszélni.

– Akkor milyen példával kellene kiállnunk?

– Nagyon gazdag a nemzeti múltunk és a jelenünk is. Az örökség eltékozlása a paraszti társadalomban megbélyegzettséget eredményezett. Mi pedig mintha nem lennénk tudatában annak a sok gazdaságnak, amit a történelemből bírunk. Alig ejtünk szót a jeles családjainkról. Például Kanizsa Dorottya, Szent István, Erzsébet és Lajos, Batthyány-Strattmann házasságáról. Érdekfeszítő a jó házasság is. Mennyi küzdelem, izgalom van a jó házasságokban! Ezért is a mottó: A házasság titok. A gond az, hogy nem szánunk időt arra, hogy megismerjük a mai házasságokat. A normális ember, a működő házasság nem hírértékű. A társadalmi változások kihívás elé állítanak minket, de van mivel válaszolnunk, csak a módját nehezen találjuk.