Tőkés a temesvári forradalomra emlékezett

A nyílt sajtótájékoztató formájában meghirdetett rendezvényen Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnökének moderálásában szólaltak fel a meghívottak: Nicolae Corneanu, Bánát ortodox metropolitája, Nicolae Teodorescu görög katolikus püspökhelyettes, Paul Costin professzor, a Temesvári Zsidó Hitközség elnöke, Traian Orban, a temesvári Forradalmi Emlékház igazgatója, Florian Mihalcea, a Temesvári Társaság elnöke, Ligia Dugulescu, Jézus Románia Reménysége Egyesület elnöke.

Az igazi ökuménia szellemében egymással párbeszédet folytató rövid előadások után a megemlékezők megkoszorúzták a templom falán található, a forradalom kezdetére emlékeztető márványtáblát és Csizmarik László karnagy emléktábláját, akit 1989. december 17-én gyilkoltak meg Temesváron, miközben a „Deşteaptă te, române” (Ébredj, román!), azóta államhimnusszá választott dalt szövegét osztogatta. Végezetül fejet hajtottak és elhelyezték a kegyelet koszorúit Újvárossy Ernő sírjánál, akit Temesvár első halottjaként tartanak számon. Tőkés László akkori temesvári lelkész mellett kiálló Újvárossy Ernőt 1989 szeptemberében gyilkolták meg, máig kiderítetlen körülmények között.

Alább közöljük Tőkés László elhangzott beszédét.

Hittel, megalkuvás nélkül

1. Megboldogult Édesanyám születésének mai, 90. évfordulóján a közel húsz évvel ezelőtti temesvári ellenállás emberi dimenziói kívánkoznak előtérbe.

Az elmúlt évek folyamán többen is feltették nekem azt a kérdést, hogy: nem éreztem-e lelkiismeret-furdalást akkor, amikor a korabeli hatóságokkal való szembeszegülésemmel családom, feleségem, a kicsi Máté fiam életét veszélyeztettem.

A nem minden alapot nélkülöző, már-már provokatív kérdésre nagyobb Családom, Édesanyám példájából és magatartásából merítettem a választ. Szerető szívű Szüleimnél jobban bizonyára senki sem féltett engem és kicsiny Családomat. Ennek ellenére, sem Anyám, sem Apám soha nem mondta, hogy küzdelmemben meghátráljak, hanem éppen ellenkezőleg − Feleségemmel együtt − egész Családom egy emberként állt ki mellettem. Szélesebb összefüggésben ugyanez mondható el egész zaklatott és megfélemlített Gyülekezetemről.

Hogyan is mondhatták volna, hogy másképpen cselekedjem? És ők maguk is miképpen cselekedhettek volna másképp? Mindvégig kitartottunk, és félelmeinket leküzdve kiálltunk igazunk, egyházunk és népünk ügye mellett − nem csupán azért, mert meg voltunk győződve magatartásunk helyességéről, hanem éppen azért is, mivel tudatában voltunk annak, hogy amit teszünk, az éppen féltve szeretett és veszélyeztetett családjaink, gyermekeink és szeretteink javát szolgálja hosszú távon.

A vívódásokkal teli, nehéz kérdésre ez hát a helyes válasz. Éppen a saját gyermekeink azok, akik megérdemelték, hogy kockázatot és veszélyt vállaljunk értük, mert végképp nem tűrhettük, hogy egy Isten- és embertelen, testet-lelket nyomorító diktatúrában éljenek tovább.

Adassék tehát tisztelet az Édesanyáknak, Édesapáknak és Testvéreknek, akik 1989 szabadító Karácsonyának havában életüket adták vagy kockáztatták Szeretteikért, közös jövendőnkért!

2. A felvetett kérdésre hasonló értelemben adhatunk választ a hit dimenziójában. A Biblia Esztendejében (2008) hadd idézzük az igaz hit példaképeinek apostoli evangéliumát a Zsidókhoz intézett levélből: ”Az igaz pedig hitből él. És aki meghátrál, abban nem gyönyörködik a lelkem. De mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk” (Zsid. 10,38−39).

1989 villany- és lélekoltó sötétségében ennek a meggyőződéses hitnek az erejével kellett szembenéznünk a Ceauşescu-diktatúrával és áttörnünk a félelem és a hallgatás áthatolhatatlannak tűnő falát.

De lehangoló tapasztalataink szerint a meghátrálás kísértése és veszélye a diktatúra bukása óta is éppen olyan nagy, és éppen olyan súlyos következményekkel járhat, mint annak előtte. Tulajdonképpen erről − is − szól az egész posztkommunista korszak és társadalmi visszarendeződés. Az opportunista megalkuvásról. Az eredeti forradalmi célok és eszmények feladásáról. Románia félrevezetett népének a meghátrálásáról. ”Temesvár szellemének” a hanyatlásáról. A Temesvári Kiáltvány 8. pontjának a cinikus kijátszásáról. Sokak félreállásáról, beletörődéséről vagy ”dezertálásáról”. Akik egykor a szabadságért, az igazságért halni mertek volna − most élni nem tudnak, nem mernek érte.

1989 szabadító Karácsonya, az ateista-kommunista rezsim bukásának közelgő 20. évfordulója eluralkodó kicsinyhitűségünkben hitünk igazságára emlékeztessen bennünket − arra, hogy: ”mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk”!

3. Strasbourgban, az Európai Parlamentben a napokban osztották ki az idei Szaharov-díjat. Ez az esemény hajdani kiállásunk, valamint a mindenkori − helyes − politizálás erkölcsi dimenzióit illetően igazít el bennünket.

A világ legnagyobb országában mindmáig a legnagyobb a kommunista terror − és ennek börtönében sínylődik a bibliai ”kicsiny Dávid” módjára Hu Csia emberjogi harcos.

A nyári olimpia megrendezésével kérkedő kínai kommunista állam, pontosabban a mindenható kommunista államrezon igazolva érzi szabadságharcosai üldözését, a tibeti nép brutális jogfosztását vagy a Dalai Láma száműzetését.

Minderre a helyes választ a Béke Nobel Díjas Andrej Szaharov orosz tudós szavaival adhatjuk meg, akit a díjátadó ünnepségen özvegye és harcostársa, Jelena Bonner asszony idézett. ”Egy politikai döntés soha sem lehet helyes, amennyiben nem erkölcsös” − mondotta.

Egy totalitárius diktatúra: az elnyomás, az emberi vagy a kisebbségi jogok eltiprása soha sem igazolható vagy fogadható el − tehetjük hozzá −, mivel Isten- és embertelen voltában erkölcstelen. Ez az a meggondolás, amelynek alapján, két évtized után, továbbra is állhatatosan sürgetjük az Európai Parlamentben a kommunizmusnak a nemzeti szocializmushoz hasonló, azonos mértékű elítélését, Romániában és a többi volt kommunista országban pedig az igazság- és jóvátételt, posztkommunista társadalmaink erkölcsi megtisztulását.

Szaharov akadémikus idézett kijelentése értelmében megalapozott fenntartásokkal követjük a hazai belpolitikai viszonyoknak a legutóbbi választások utáni alakulását − példának okáért a Romániai Magyar Demokrata Szövetség gátlástalan hatalomvágyát vagy egyes egyházi köröknek a hatalommal való elvtelen megalkuvását. Csak remélni lehet, hogy az ún. nagykoalícióból nem válik posztkommunista ”szörnyszövetség”...

4. (Epilógus) Most, ezen a kevésbé jeles 19. évfordulón hadd idézzük végül Péter apostolnak azt a bizonyságtételét, mely annak idején mindvégig egyik vezérigéje volt a kicsiny és kiszolgáltatott temesvári református gyülekezetnek: ”Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek” (Csel. 5,29).

A '80-as években a Ceauşescu-rezsim még papírmalomba küldte és WC-papírt gyártott abból a tízezernyi bibliából, melyeket Egyházunk nyugati Testvéreinktől kapott adományként. Kezdeti elvárásainkhoz képest bármennyire is elégedetlenek volnánk a jelenlegi helyzettel − ennek ellenére, mégiscsak a jövőbe vetett reménységgel adhatunk hálát Istennek azért, hogy − rövid − két évtized leforgása után, a múlt héten a brüsszeli Európai Parlamentben rendezhettünk világra szóló nemzetközi Biblia-kiállítást.

”Isten szava megáll mindenha” − tartja egy református ének.

”Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek” − állítja egy bölcs népi mondás.