Nők pappá szentelése, pedofília, együttműködés a világi hatóságokkal
Róma – A Szentszék által nemrég nyilvánosságra hozott „Legsúlyosabb büntetendő cselekményekkel kapcsolatos jogszabályok” (Normae de gravioribus delictis) nagyrészt pozitív fogadtatásra leltek az Egyházon belül és azon kívül. Az új jogszabály különösen az egyházi személyek által megrontott kiskorúak botrányai miatt váltott ki nagy figyelmet – és legalább két vonatkozásban értetlenséget is: miért kezeli a kánonjog azonos szinten a kiskorúak megrontását és a nők pappá szentelését, illetve miért nem írja elő a világi hatóságokkal való együttműködés kötelezettségét. Forrás: Magyar Kurír / Érszegi Márk Aurél
Külső megfigyelők számára elsőre meglepőnek tűnhet, hogy az egyházi jogszabály a legsúlyosabb büntetendő cselekmények között úgymond azonos szintre helyezi a kiskorúak megrontását és a nők pappá szentelését (pontosabban annak kísérletét, merthogy a felszentelés tulajdonképpen nem valósulhat meg). A kérdés helyes megítéléséhez figyelembe kell venni, hogy a szóban forgó jogszabály az Egyház léte és küldetése szempontjából alapvetően fontos szentségek – Eucharisztia, bűnbocsánat, egyházi rend – elleni bűncselekményekkel foglalkozik. Ebből a szemszögből tekintve a papi pedofília és a nők pappá szentelésére tett kísérlet ugyanazon egyházi rend szentségével való súlyos visszaélések. Így, mégha „társadalmi következményeik” különböznek is, ebből a szempontból egyaránt súlyosnak minősülnek.
De még ezeknél is súlyosabbnak számítanak az Eucharisztiával kapcsolatos visszaélések, hiszen azok maga Jézus Krisztus valós jelenlétét érintik. Az Egyház számára pedig – amely II. János Pál enciklikájának szavai szerint az Eucharisztiából él – Jézusnál fontosabb semmi nem lehet.
Még erősebb bírálatként merült fel, hogy a kiskorúakkal szembeni visszaélések kapcsán nem került bele az új szabályozásba a világi hatóságokkal való együttműködés kötelezettsége. A kritika azért alaptalan, mert a szóban forgó jogszabály az Egyház saját belső, önálló jogrendjének, a kánonjognak képezi részét. Tehát azzal foglalkozik, hogy az adott kérdést az Egyházon belül hogyan kell kezelni. Már csak az Egyház és az állam elválasztásának elvéből fakadóan sem rendelkezhet arról, hogy ugyanezen kérdésnek a világi jog kompetenciájába tartozó vonatkozásait hogyan kellene rendezni. De azt sem szabad elfelejteni, hogy a kánonjog az egész világon elterjedt Egyház egészére érvényes, miközben egyes országokban a vonatkozó világi jogszabályok egymástól meglehetősen eltérőek lehetnek.
Mindemellett a Szentszék iránymutatása nagyon is egyértelmű ebben a kérdésben, amint arra a Hittani Kongregáció ügyésze egy korábbi interjúban már rávilágított. Amely országokban a bűncselekmények feljelentését a világi jogszabályok kötelezővé teszik, ott azt meg kell tenni minden további nélkül, ahol pedig ilyen jogszabályi kötelezettség nincsen, az áldozattal kell egyeztetni, tiszteletben tartva ez utóbbi szándékát.
Ez az eljárás amúgy az általános erkölcsi normákból világosan következik: a világi törvények (hacsak nem ellenkeznek a természetjoggal) lelkiismeretben mindenkit köteleznek. Amint azt Jézus örök érvényűen megfogalmazta: meg kell adni a császárnak, ami a császáré, az Istennek pedig ami az Istené.
