Magyar Örökség-díj: az erdélyi protestáns lelkészképzés is a díjazottak között

Az ünnepségen az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés mellett Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, Hajdó István főesperes, Kilyén Ilka színművész, Korniss Péter fotóművész, a 125 éves Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a Barabás Miklós Céh részesült az erkölcsi elismerésben, és lett tagja a magyarság láthatatlan szellemi múzeumának. Erdélyből és a Partiumból származó kiválóságok, intézmények eddig is szerepeltek az évi díjazottak között  - többek között a több mint háromszáz éves nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium -, most azonban mind a hét kitüntetett közvetve és közvetlenül is az erdélyi magyarság soraiból kerül ki.

A Magyar Örökség-díj nem jár pénzjutalommal, sem más anyagi elismeréssel: a kitüntetettek egy oklevelet kapnak, valamint egy jelvényt, amely a magyar Szent Koronát ábrázolja. A kitüntetettek kiválasztása az alulról építkező demokrácia elvén alapszik, ugyanis a bírálóbizottság az állampolgárok által érdemesnek tartott személyek, együttesek, intézmények, teljesítmények közül választja ki a díjazandókat. Évente négy alkalommal hét-hét díjat osztanak ki kulturális műsor keretében.

Az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés díját Rezi Elek rektor, Adorjáni Zoltán, a Református-Evangélikus Kar dékánja és Benkőné Zonda Tímea, az Evangélikus Rendszeres Teológia és Liturgika tanszék adjunktusa vette át, laudált Kozma Zsolt kolozsvári teológiai tanár. A laudáció szövegét az alábbiakban olvashatjuk.

Az erdélyi magyar protestáns (református, unitárius, evangélikus) lelkészképzés magyar örökség

Az a teológiai akadémia, amelynek most a dísztermében vagyunk, az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdona, de otthont ad a két református egyházkerület, az Unitárius Egyház és az Evangélikus Egyház tanárainak és hallgatóinak, s így tápláló anyja a mintegy másfélmillió erdélyi magyarságnak.

Mi, erdélyiek nem tudunk megszabadulni egy bizonyos térképszemlélettől, mert a természetes határok (Kárpátok) és a mesterségesek (trianoniak) befolyásolták életünket, nem utolsó sorban a kolozsvári teológiáét. Eltekintve attól, hogy a 16. században az ország háromba szakadt, minket háromszor lépett át a határ: az első világháború után Erdélyt Romániához csatolták, Kolozsvár 1940-ben visszakerült az anyaországhoz, majd 1945 után újból Románia része lett. Azzal, hogy elszakítottak természetes életközegünktől, végvárrá és peremvidékké váltunk.⁽¹⁾ Végvárrá, mert mi lettünk a nyugati keresztyén világ legkeletibb teológiája, ahova a szellemi áramlatok csak szivárogva érkeztek el, s peremvidékké, ahol a keleti bizantinizmussal és a babonaságig elmenő miszticizmussal szemben védekeznünk kellett. Így teológiai akadémiánk lelki-szellemi szigetté vált. Az utolsó majdnem száz esztendő alatt ezt a „földrajzot” meg kellett tanulnunk.

Az első erdélyi protestáns teológia tulajdonképpen az 1568-ban alakult kolozsvári unitárius akadémia volt, amelyen olyan jeles tudósok tanultak és tanítottak, mint Szentábrahámi Lombard Mihály. Református teológia csak több mint 50 év után, Bethlen Gábor uralkodása idején jöhetett létre.⁽²⁾ Az erdélyi országgyűlés 1622-ben határozta el egy collegium academicum felállítását Gyulafehérváron. A fejedelem birtokadományokkal és pénztőkével látta el, külföldi tanárokat hozatott, majd itt tanított teológiát Keresztúri Bíró Pál, Geleji Katona István, Apáczai Csere János is. Az 1658-as tatárdúlás után, 1659–1661 között az akadémiának Kolozsvár ad otthon, majd, 1661-ben visszakerül Gyulafehérvárra.

1662-ben Apafi Mihály fejedelem Nagyenyedre viteti. Megkezdődik a több mint 200 éves „enyedi korszak”, amely korántsem békés: az épületet 1704-ben Tiege, császári zsoldosvezér labancai, majd 1849 januárjában lázadó román csapatok gyújtották fel. A Habsburg uralom a szabadságharc leverése után megtiltotta az akadémia újraindítását. 1854-től ismét Kolozsvár lesz otthona, s 1862-ben kerül vissza Nagyenyedre. 1895-ben, heves egyházpolitikai harcok után, az Erdélyi Evangélikus-Református Egyházkerület Theologiai Fakultása néven Kolozsvárra települ át, ahol a református központi egyházkormányzat is székelt, s ahol már működött az 1872-ben megalakult Ferenc József Tudományegyetem. Ezzel megkezdődik a máig tartó nagyobb időszak. A két világháború, az uralomváltozás és más akadályok ellenére a lelkészképzés folyamatos. 1920-tól a reformátusokkal együtt tanulnak a magyar evangélikus hallgatók is. 1948-tól a szász evangélikus egyház teológusai is itt tanultak, majd 1954-től ez a tagozat Nagyszebenbe költözik.

Az 1948-as tanügyi reform után a román állam a protestáns egyházakat választás elé állította: vagy közös intézetbe egyesítik a két, több száz éves teológiát, s akkor megkapja az egyetemi rangot, vagy megmarad a két intézet, de csak középiskolai szinten működhet. Az öt protestáns püspök az egyesítés mellett döntött, s megalakult az Egyetemi Fokú Protestáns Theologiai Intézet, amely református, evangélikus és unitárius tagozatban működött s megkapta az egyetemi rangot. 1959-ben a Kultuszminisztériumtól új rendelet érkezik, mely szerint megszűnnek a tagozatok, s a Teológia felveszi az egységes jelzőt. Az elnyomás éveiben egyházaink és Teológiánk testén két nagy érvágás történt. Az 1956-os forradalom utáni években több református, unitárius és evangélikus tanárt és teológust tartóztattak le, akik 5-6 évet töltöttek börtönben. 1980 és 1989 között az állam drasztikusan korlátozta a teológusok létszámát, évente csak 8 református, 2 unitárius és 1 evangélikus hallgatót vehettünk fel. A numerus clausus csak az 1989-es változások után szűnt meg. Ekkor lehetőség volt arra is, hogy a Teológia tagozódjék, s az egyház felállította a Református-Evangélikus, az Unitárius és a Nagyszebenben működő német Evangélikus fakultást. Ez utóbbi kiszakadt az Intézetből és a nagyszebeni universitashoz csatlakozott. Bár Teológiánk is megsínylette a diktatúra éveit, de az „ahogy lehet” korszakot átvészeltük.

Jelenleg az akadémia neve: Protestáns Teológiai Intézet, amelynek egyetemi rangját az állam újból elismerte. Két fakultása van: református-evangélikus és unitárius. Ez az egyedi struktúra (nincs tudomásunk, hogy máshol lenne ilyen) nem az általános értelemben vett ökumenizmus modellje – sokan ezt látják benne –, hanem a négy és fél évszázados erdélyi együtt élést tükrözi. A középkori egyetemek közösségi modelljét követve, egy fedél alatt történik az istentisztelet, az oktatás-nevelés, a tanulás, a szállás és az étkezés. Ezen belül megvalósul az universitas eszménye, a háromlábú tanintézet: diákok, tanárok, könyvtár.

Teológiánk egyházi intézmény, s bár bizonyos fokú autonómiát élvez, szorosan kapcsolódik a fenntartókhoz: a Református Egyházhoz, az Unitárius Egyházhoz és a Zsinatpresbiteri Evangélikus Egyházhoz. Ez azt is jelenti, hogy – részarányosan – költségeinknek kb. 90 %-át az egyházak fedezik (55 %-át a hívek, 35 %-át a diákok). Az autonom mellé tehát oda kell tennünk a bibliai autark (önellátó) jelzőt is. Amikor Pál apostol erről beszél, így folytatja: Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít. Egyházhoz kötöttsége határozza meg szellemi arcélét is: biblikus, hitvallásos és gyakorlati kitekintésű.

Eltérően az ország többi teológiájától, az állammal szemben független, s ezt a helyzetét meg is akarja tartani.

Az erdélyi közéletben betöltött szerepét a két akadémián tanult és tanított, vagy az azokhoz szorosan kapcsolódó tudós személyiségek jelzik: a református Ravasz László püspök, Tavaszy Sándor teológus, filozófus, Makkai Sándor püspök, szépíró, Szabó T. Attila nyelvész, az unitárius Brassai Sámuel filozófus, polihisztor, Kriza János püspök, népköltészet-kutató, Varga Béla teológus, filozófus. Éppen ilyen jelentősnek tartjuk, hogy akadémiánk kolozsvári 115 éve alatt több mint háromezer diák ment ki lelkipásztorként gyülekezetbe, s ma is mintegy 1200 szószékén majdnem ezer református, unitárius, evangélikus lelkipásztor szolgál. Egyetlen feladatuk van: Isten igéjének igazságát a hívek életében keresztyén valósággá tenni, hogy magyar népünk Isten szerinti, igazabb, emberibb életet éljenek. Már ebben az értelemben is népnevelők voltak, s ez különösen úgy igaz, hogy tiszta, szabatos magyar nyelven prédikáltak, legtöbbször szórványhelyeken. Amikor pedig részt vettek népünk mindennapjaiban, amikor bekapcsolódtak a falvak, városok művelődési életébe, nem hivatásos tanárokként, néprajzosokként tették, hanem amatőrökként, a latin kifejezés értelmében, hogy ti. szerették azt, amit képességeik szerint tettek és főleg, szerették népünket. Az ingázó falusi értelmiségiektől eltérően, ők az övéik között éltek, parókiájuk verandáján minden este égett a villany, állandóan felkereshetők, megkérdezhetők voltak.

Tudatosan őrizzük történelmi örökségünket, miközben tudjuk, hogy historia Dei est magistra vitae. A Protestáns Teológiai Intézet nemcsak hagyományokat őriz, nemcsak igyekszik korszerűnek lenni, de Istenbe vetett reménységgel várja holnapját is.

Jegyzetek:

1 A „végvár és peremvidék” helyzet kifejezéseket egy előző előadásomból vettem át. Református keresztyén küldetésünk a Kárpát-medencében. Önazonosság és küldetés. Kolozsvár 2001. 67.

2 Az Akadémia részletes kronológiáját lásd Kolumbán Vilmos: Teológiánk története évszámokban c. cikkében. Az Út 2002. 84–91.