Brazília: üdítőitalként fogyasztják Jézust

Brazília  lakóinak több mint 90 százaléka hívőnek vallja magát. A túlnyomó többség a katolikus egyház tagja, de számtalan protestáns és neoprotestáns felekezettel is találkozhatunk.

Isten, az én buszvezetőm

A dél-amerikai országot átható kereszténység nemcsak a statisztikákban, de a
mindennapokban is megmutatkozik. És nem csak akkor, amikor a látogató találkozik Salvador
da Bahia pompás barokk katedrálisaival vagy a világhírű építész, Oscar Niemeyer hangár-
és sátoralakú, modern betontemplomaival, netán a gombamódra szaporodó karizmatikus
gyülekezetek egyszerű imabarakkjaival. Elég beülni egy taxiba, vagy buszra szállni, és azonnal szemünkbe ötlenek a műszerfalat díszítő ájtatos mondatok: „Isten az én buszvezetőm.”, „Isten vigyáz rám.”. Ne lepődjünk meg, ha egy kifőzde falán ott díszeleg Pál apostol nem éppen a gőzölgő feijoada (brazil specialitás: belsőségekkel főtt bab) fölé illő biztatása (Róm. 8.31): „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”, Egy popcornárus targoncáján pedig szigetelőszalaggal kiragasztva ez áll: „Én és egész családom Isten dicsőségéért dolgozunk.”

A vallásos feliratok és szimbólumok nemcsak a tárgyakon és épületeken,hanem tetoválások formájában az embereken is díszelegnek! A mellkasokon óriási kelta keresztek ágaskodnak, a vállakon a népszerű, „harcias” szent, Szent György szúrja szíven a sárkányt, és ha kisétálunk a tengerpartra, a homokban üldögélő férfiak kivarrt hátáról szó szerint egész bibliai fejezeteket lehet leolvasni.

Dobozban a „tiszta forrás” 

A hit kérdését általában személyesebben felfogó Európából érkező utazó gyomrát kissé megfekheti a vallásos érzület efféle kiteregetése. Könnyen felmerülhet a kérdés, vajon helyes-
e, ha a vallást ugyanúgy kezeljük, mint egy együttes vagy egy márka iránti rajongást? Vajon a
bombasztikus feliratok, a tetoválások, vagy akár a Jézus üdítőital (igen, ilyen is van!) nem ellenkeznek-e a Hegyi beszéd azon intelmével (Mt. 7,6), miszerint „Ne adjátok azt, a mi szent, az ebeknek, se gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé, hogy meg ne tapossák azokat lábaikkal, és néktek fordulván, meg ne szaggassanak titeket.” Lehetséges. De mielőtt prófétai szigorral pálcát törnénk a brazilok felett, érdemes egy kicsit elgondolkodni a kereszténység és a képiség sajátos viszonyán!

A kereszténység viszonya a képiséghez két évezredes történelme során mindig is ellentmondásos volt. Ennek egyik fő oka a második parancsolatban keresendő: „Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak.” Bár ez a parancsolat elsősorban a bálványimádást tiltja, a hívőben kétségeket ébreszthet minden vallásos tárgyú ábrázolással kapcsolatban. A tilalommal azonban szemben áll az a természetes emberi igény, hogy a világot átfogó szentséget a szó erején kívül a képekkel is meg szeretnénk közelíteni. Ez az igény eredményezte a keresztény művészet nagy hatású műveit a Sixtus- kápolna mennyezetfreskójától Vitalij Linitszkij avantgarde látomásáiig.

Van képük hozzá

A szentség megjelenítése azonban gyakran híján volt a magasztosságnak. Hiába akart például kegyes célokat szolgálni II. Justinianus bizánci császár (Kr.u. 685−695), sokak szemében mégis arcátlanul profán tettet hajtott végre, mikor 692-től kezdve arany pénzérméinek egyik oldalára Jézus Krisztus képmását verette.  A szentség képi megjelenítésével kapcsolatban ezért joggal mondja Szőnyi György Endre, az ikonológia jeles kutatója, hogy a kereszténység álláspontja sem volt egységes, és a középkor és a reneszánsz viszonya a képekhez és a szavakhoz a filozófiai és érzelmi attitűdök széles skáláján ábrázolható a legszélsőségesebb képimádástól (idolátriától) a képrombolásig (ikonoklazmusig).

A szent szimbólumok „inflációja” tehát messze nem újkeletű jelenség, legfeljebb a
szemérmesebb protestantizmus és a polgári kultúra miatt az európaiak többségének ízlése a
vallásos jelképek és szövegek visszafogott használatát diktálja. Brazíliában azonban – Latin-
Amerika más országaihoz hasonlóan – ezt a visszafogottságot felülírja a hitvallás elementáris
igénye. Az embereknek fontos, hogy érzelmeiket és elköteleződéseiket minél egyértelműbben kinyilvánítsák; ezt a naiv érzelmi túlfűtöttséget mi leginkább a latin-amerikai szappanoperákban érhetjük tetten. Mivel nekik a vallás – a családdal és a futballal együtt – a heves érzelmeket keltő témák közé tartozik, érthető, hogy a hit kinyilvánításának vágya is rendkívül heves.

Az európai gondolkodás általában a hitben többre tartja a személyes elmélyülést és meditációt, mint a hit hangos kinyilvánítását – különösen a vallásszabadság kényelmes évszázadaiban. Pedig a hit megvallása mindig is fontos eleme volt a kereszténységnek, nem csak akkor, amikor elnyomatás és üldöztetés fenyegette a hívőket, hanem a mindennapokban is.
A hit folytonos megjelenítésének, a szűkebb és a tágabb közösség felé való mindennapi tanúságtételnek is köszönhető például az, hogy a kereszténység − a maga sokféleségében − világszerte meghatározó kulturális-politikai-művészeti tényezővel bíró közös hagyománnyá erősödött. A mindennapi tanúságtétel ezerféle formát ölthet, amit – ahogy azt Montesquieu
már a XVIII. században általános érvénnyel megállapította az emberi szokásokról – az
éghajlat is nagyban befolyásol. Azokon a tájakon – így például Észak-Európában –, ahol a túlélésért évszázadokon keresztül keményen meg kellett küzdeni, a tanúságtétel gyakran a kemény munkában fejeződött ki.

Az olyan napfényesebb vidékeken, mint Brazília, ahol az ember gondtalanabb volt, a megélhetésért sem kellett folyamatosan küzdeni, a hit megnyilvánulásai inkább kitárulkozóvá váltak. A közösségnek üzenő színes tanúságtétel nagyobb szerepet kapott. Brazíliában a hit megélése nem csak a lélekre, hanem a testre is tartozik, ezért van az, hogy a vallás ugyanúgy jelen van a vizuális dimenzióban, mint a szellemiben. Ez a látvány pedig – bár néha valóban megmosolyogtató – új színekkel gazdagítja a keresztény hagyományt.