Az egyház sokat tanulhatna a heavy metaltól!
Komoly leckét vehetne az egyház a heavy metaltól, legalábbis ezt fogalmazta meg a legjelentősebb anglikán hetilapban, a Church Times-ban egy brit női pap. Rachel Mann szerint, aki a Manchester környéki Burnage-ben található St. Nicholaus templom rektora, ez a sokat becsmérelt zenei forma „a sötétség felszabadító teológiáját” példázza, és azáltal, hogy ezek a tetovált, piercingelt rajongók tudomásul veszik az emberi természet legrosszabb oldalát is, végeredményben sokkal nyugodtabbak és vidámabbak. Ellentétben a templomba járókkal, akik gyakran túl nyíltnak tűnnek, és túl komolyan veszik önmagukat. Forrás: HammerWorld
„Amióta csak a Black Sabbath 1969-ban sikerrel hozta létre a heavy metalt, felhasználva a középkori 'ördögi akkord' disszonáns hangzását, butának, durvának, alkalmanként sátánistának minősítették ezt a zenét, olyasminek, ami még intelligens vita tárgya is alig lehet, nemhogy hittudományi elmélkedésé.
Mégis úgy gondolom, mint pap, és mint metal muzsikus, valamint rajongó, hogy az Egyház, különösen ezekben a vészterhes időkben, komoly gospel leckét vehetne ettől a legsötétebb és legsúlyosabb zenétől.”
A klerikus szerint a heavy metal dalokban, amelyeket a torzított gitárhangzás, az „intenzív" tempó és az „izmos" ének jellemez, nem félnek a halállal, az erőszakkal és a rombolással foglalkozni. A stílus „elsődlegesen férfiakból és fehérekből" álló rajongói „általánosságban szeretik a tetkókat és a piercingeket", de „kedvesek, barátságosak, udvariasak".
„Azzal, hogy a metal nem hajlandó elnyomni az emberi természet sivár és erőszakos valóságát, felszabadítja a rajongókat, segítve őket abban, hogy kiegyensúlyozottak, vidámak legyenek."
Az egyes metal bandákat jellemző Sátán vagy a gonosz iránti vonzalom kapcsán azt írta Mann, hogy ezek nagy része szerepjáték, aminek a sokkolási vágy is hajtóereje.
„A Metal arra szólítja fel a kereszténységet, hogy ne féljen annyira a vadságtól és a nevetségestől."
Rachel Mann szerint az olyan metal fesztiválok, mint például a Sonisphere, ahol ő is megnézte a múlt hónapban az Iron Maident, valójában a középkorból ismert Bolondok ünnepének egy modern verziója. A Bolondok ünnepén – egyetlen napig – bármit meg lehetett tenni, semmi sem volt szent. Szerinte félő, hogy az anglikánok túl visszafogottá, túl rendezetté tették a hitüket, elfeledkezve a szenvedélyességről.
„Nem azt mondom, hogy belőlünk, keresztényekből kioperálták a humort, de hajlamosak vagyunk önmagunkat túl komolyan venni, akár még szórakozás közben is."
