A katolikus–anglikán párbeszéd tétje

Az anglikán egyház különválása

Az angol reformáció köztudottan állami döntés folytán vette kezdetét a XVI. században. Igaz, a szigetország egyháza már a középkorban is bizonyos ellenérzésekkel viseltetett Rómával szemben, elsősorban saját autonómiájának fontossága, a magas pápai adók és a püspöki kinevezések pápai fenntartása miatt. VIII. Henrik király végül anélkül, hogy a hitvalláson változtatott volna, Rómától független nemzeti egyházat hozott létre. A szakítás I. Erzsébet királynő alatt vált ténylegessé, amikorra a puritán befolyás meghatározóvá vált, és a politikai megfontolások is a különválás mellett szóltak. A szakítás az apostoli folytonosságot is érintette, ami annyit tesz, hogy az anglikán pap- és püspökszentelések érvényességét a katolikus egyház nem ismerheti el.

Mindazonáltal fennmaradt egy olyan áramlat az anglikán egyházban, amely továbbra is kedvezően viszonyult a katolicizmushoz, és a szentségekről vallott felfogás terén lényegében azzal egyező hiten volt. Ennek a „katolikus anglikanizmusnak” volt kiemelkedő alakja a később katolizáló, majd bíborosi méltóságra – nemsokára pedig az oltár dicsőségére – emelkedő John Henry Newman. A XIX. század óta számos esetben fordult elő, hogy egyes hívek, vagy akár papok és püspökök is egyéni döntésük folytán a római katolikus egyház tagjává váltak.

A katolikus-anglikán párbeszéd állomásai

A katolikus–anglikán párbeszédnek a II. Vatikáni Zsinat óta három szakasza volt. Az első az előkészítő bizottság 1967-68 közötti munkájából állt. Az érdemi párbeszéd az 1970-es években kezdődött az Anglikán–Római Katolikus Nemzetközi Bizottság (ARCIC) keretében. Ennek következtetései, az 1976-os Velencei Nyilatkozat (Authority in the Church I) a hozzá fűzött magyarázó megjegyzésekkel (Elucidations to Authority I), valamint az 1981-es Windsori Nyilatkozat (Elucidations to Authority I), bekerültek – más dokumentumokkal együtt – az ARCIC első fázisának 1982-ben kiadott Zárónyilatkozatába (The Final Report).

Az „ARCIC I.” Zárónyilatkozata nagy reményeket keltett a katolikusbarát anglikánokban a két egyház közeli egyesülésére vonatkozóan. Az anglikánok egyfajta zsinatának számító Lambeth Konferencia nagy többséggel jóváhagyta a dokumentumnak az Eucharisztiára és a szent szolgálatra vonatkozó részeit, és – bizonyos fenntartásai ellenére – pozitívan értékelte az egyházi tekintélyről szóló következtetéseket is.

Katolikus részről a Hittani Kongregáció előbb saját megjegyzései kíséretében megküldte azt a püspöki konferenciáknak tanulmányozás végett, majd 1991-ben mondott róla hivatalos véleményt. A Szentszék a tekintéllyel kapcsolatos szövegrészeket bírálta, ugyanis a Zárónyilatkozat a tévedhetetlenség és a recepció kérdését (a tanítóhivatali megnyilatkozások elfogadása az egyház közössége részéről) másképpen értelmezte, mint az I. Vatikáni Zsinat. Láthatólag az anglikán–katolikus egységtörekvés útjában álló legnagyobb akadálynak éppen az egyházi tekintély, s főként a pápai primátus természete bizonyult.

A következő időszakban az anglikán közösségen belül a vita hangsúlya a nők pappá, illetve püspökké szentelésének kérdésére tevődött át. 1992-ben az anglikán egyház általános szinódusa megszavazta – főként az amerikai egyházak nyomására – a nők pappá szentelésének lehetővé tételét. Az ökumenikus párbeszéd során sokakban csalódást okozott továbbá, hogy a római katolikus egyház nem tudja elfogadni az anglikán papok és püspökök felszentelésének érvényességét (az apostoli folytonosság megszakadása miatt).

Egyetértés a pápai primátus szükségességéről

Mindenesetre az ARCIC keretei közt folytatott katolikus–anglikán teológiai párbeszéd elmélyítette a két fél tanítását és hagyományait, elősegítve egymás jobb kölcsönös megértését. Világossá vált, hogy számos területen, mint az Eucharisztia vagy a papi szolgálat, lényegi azonosság áll fenn. A legfőbb ellentét pedig az egyházi tekintélyről alkotott felfogásban mutatkozott. Anglikán részről a pápai primátus gyakorlásának módjával, illetve az egyházi tanítóhivatal tévedhetetlenségének kritériumaival kapcsolatban merültek fel kétségek.

Elmondható, hogy a pápai primátus megértésében egy közösség sem jutott olyan közel a katolikus egyházhoz, mint az anglikánok. Az ARCIC által folytatott párbeszéd során elismerték, hogy az egyetemes prímási szolgálatra – többek között a globalizáció hatására is – az egyetemes egyháznak mindinkább szüksége van. Fenntartásaikat viszont főleg a kedvezőtlen történelmi tapasztalatok táplálják. Így az egyház egységének helyreállítására vonatkozó felhívásban is – például II. János Pál „Ut unum sint” enciklikájában – az anglikánok a Szentszék legfőbb joghatóságának való engedelmességre és behódolásra vonatkozó felszólítást láttak.

Az anglikán kommúnió élén szintén prímás áll, de lényegesen kevesebb joghatósággal és tekintéllyel rendelkezik, és az egyes tartományok jogilag önállóak. Róma primátusával, egyetemes joghatóságával kapcsolatban nehezen fogadják el, hogy a pápa több, mint egyfajta „első az egyenlők között”, s nagyobb hatalomra tart igényt, mint egy zsinati gyűlés elnöke. Ehhez hozzájárul a túlzott központosítástól való félelmük is – például a püspöki kinevezések pápának való fenntartása miatt. Még akkor is, ha elismerik, hogy a pápaságnak megfelelő hatalommal kell rendelkeznie az egyház egységének megvalósításához.

A pápai tévedhetetlenség kapcsán pedig érzékelhető aggodalmuk, hogyan lehet biztosítani a tévedhetetlen tanítás és az egyház egészének összhangját. Vagyis, hogy a pápa hogyan veszi figyelembe a hívek és a papság hitérzékét, hogyan kerülhető el a tévedhetetlen tanítóhivatal úgymond önkényes gyakorlása. Azzal azonban az anglikánok is egyetértenek, hogy az egyháznak szüksége van arra, hogy tekintéllyel és egy hangon nyilatkozzon meg olyan területeken, amelyeken nem megengedhető a hittől való eltérés, és hogy erre hivatott megfelelő egyházi szervekre van szükség.

Legutóbbi fejlemények

Mindent összevetve az anglikán–katolikus hivatalos párbeszéd során kidolgozott közös dokumentumok alapján az egység megvalósulása akár közelinek is tűnhetne. Azonban e dokumentumok recepciója, vagyis a „hétköznapokban” való elfogadása továbbra is meglehetősen hiányos mindkét egyház részéről. Emellett az anglikán közösségen belül manapság nagy feszültség mutatkozik, és kérdéses, hogy a közös dokumentumokban megfogalmazott álláspontok mennyire képviselik az anglikánok egészének, vagy legalább többségének álláspontját. A távolságot végül tovább növelte az anglikánok azon döntése, mely megnyitotta az utat a nők pappá, majd később püspökké szentelése előtt, illetve hogy némely anglikán tartományokban bevezették az egynemű párok „házasságának” egyházi megáldását is.

Különösen ez utóbbi fejlemények voltak azok, amelyek felerősítették az anglikán kommúnión belüli hagyományhű közösségek törekvését a Rómával való egyesülésre. XVI. Benedek úgy döntött tehát, megteremti annak feltételeit, hogy a katolikus egyház hitét a maga teljességében elfogadó anglikán közösségek – bizonyos liturgikus és spirituális sajátosságaik megőrizése mellett – közösségre léphessenek a Szentszékkel.