XVI. Benedek katekézise halottak napján

Mindenszentek liturgikus ünnepe után az egyház halottak napján az elhunyt hívek emlékezetére szólít fel. Tekintetünket fordítsuk azok felé, akik megelőztek bennünket és már befejezték földi zarándokútjukat – kezdte beszédét Benedek pápa. Ezekben a napokban felkeressük a temetőket, hogy imádkozzunk eltávozott szeretteinkért, hogy újból kifejezzük irántuk való érzelmeinket, hogy közel érezzük magunkhoz őket, emlékezve az Apostoli Hitvallás egyik tételére: a szentek közösségében szoros kapcsolat áll fenn közöttünk, akik még e földön élünk és testvéreink között, akik már eljutottak az örökkévalóságba – emelte ki a Szentatya.

Az emberek kezdettől fogva arra törekedtek, hogy egyfajta második életet biztosítsanak halottaiknak gondoskodásuk, szeretetük által. Mintha meg akarnánk őrizni élettapasztalatukat, azt, hogy hogyan éltek, mit szerettek és mit nem, mitől féltek, miben reménykedtek. A sírok előtt állva emlékek sora tolul fel bennünk. Miért van ez így? – vetette fel a kérdést XVI. Benedek. Mert – bár a halál gyakran szinte tiltott téma társadalmunkban, és állandó a törekvés, hogy még a gondolatát is kitöröljük értelmünkből – a halál minden idők minden emberét érinti.

E misztériummal kapcsolatban mindannyian keresünk egy jelt, ami reményt, vigaszt nyújt, amely jövőt kínál fel számunkra – mondta a pápa. A halál útja valójában a remény útja, amely végighalad temetőinken. Ha elolvassuk a sírfeliratokat, olyan úton haladunk végig, amelyet az örökkévalóságba vetett remény hat át.

Miért félünk a haláltól? Miért van az, hogy az emberiség nagy többsége soha nem fogadta el azt a hitet, hogy a halálon túl nincs semmi? A válasz sokrétű – hangsúlyozta e kérdésekkel kapcsolatban a Szentatya. Félünk a haláltól, mert félünk a semmitől, attól, hogy elinduljunk az ismeretlen felé. Azért van bennünk az elutasítás érzése, mert nem tudjuk elfogadni, hogy mindaz a szép és jó, amit egy egész életen át megvalósítottunk, hirtelen a semmi szakadékába zuhanjon. Érezzük, hogy a szeretet igényli az örökkévalóságot, és nem lehetséges, hogy ezt a halál egy pillanat alatt elpusztítsa. Azért is félünk a haláltól, mert életünk vége felé érve érezzük, hogy ítélkeznek majd tetteink felett, arról, hogy hogyan éltünk; főleg azon árnyfoltok felett, amelyekkel kapcsolatban gyakran oly ügyesen felmentjük lelkiismeretünket. Az ítélethozatal összefügg az emberek halottaikról való gondoskodásával. A szeretet gesztusai, amellyel az elhunytat körülveszik, mintha védelmeznék őt és befolyásolnák a róla hozott ítéletet. Ez a felfogás megtalálható szinte minden kultúrában – ismertette katekézisében XVI. Benedek.

Ma a világ – legalább is látszólag – racionálisabbá vált, vagy még inkább: elterjedt az a tendencia, hogy minden valósággal a tapasztalati tudomány kritériumai szerint kell szembenézni. E felfogás szerint a halál nagy kérdésére sem a hittel kell válaszolni, hanem a tapasztalati, empirikus ismeretekből kell kiindulni. Nem ébredünk azonban eléggé tudatára annak, hogy ezáltal a spiritizmus egy fajtájának csapdájába esünk. Kapcsolatot akarunk teremteni a halálon túli világgal, azt képzelve, hogy a földöntúli valóság mintegy másolata világunknak – szögezte le a pápa.

Mindenszentek ünnepe és halottak napja azt hangúlyozzák, hogy csak az élhet a reményből kiindulva, aki a halálban nagy reménységet lát. Ha az embert vízszintes dimenziójára redukáljuk, az élet elveszíti mély értelmét. Az embernek szüksége van az örökkévalóságra, és minden más remény túlságosan korlátozott számára. Az ember csak akkor értelmezhető, ha van egy olyan Szeretet, amely túlmutat minden elszigeteltségen, a halált is beleértve, túl minden téren és időn. Az ember csak akkor találja meg önmaga mély értelmét, ha van Isten. Mi tudjuk, hogy Isten belépett életünkbe, és így szól hozzánk: „Én vagyok a föltámadás és az élet: aki bennem hisz, még ha meg is halt, élni fog” (Jn 11,25-26).

Isten annyira szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, aki a kereszt legmagasabb rendű szeretetaktusával legyőzte a halált, feltámadt, és számunkra is megnyitotta az örökkévalóság kapuit. Krisztus nyújt támaszt nekünk a halál éjszakájában, amelyen ő maga is áthatolt. Ő a Jó Pásztor, akire félelem nélkül rábízhatjuk magunkat, mert jól ismeri az utat még a sötétségben is. Minden vasárnap, amikor elimádkozzuk a Credót, megerősítjük ezt az igazságot. Az örök életbe vetett hit ad a keresztényeknek bátorságot, hogy még jobban szeressék az e világi életet, munkálkodjanak a jövő építésén, valódi és biztos reményt nyújtva az embereknek – emelte ki a Szentatya.

Az általános kihallgatás végén XVI. Benedek felhívást intézett a G20-ak állam- és kormányfőihez, akik november 3-án és 4-én Cannes-ban tartják összejövetelüket, hogy megvizsgálják a globális gazdasággal kapcsolatos legfőbb problémákat. A pápa azon reményének adott hangot, hogy a találkozó hozzájárul az egész világon a nehézségek leküzdéséhez, amelyek akadályozzák a valóban emberi és átfogó fejlődés előmozdítását.