Ferences vértanúira emlékezik Újvidék
A Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány elindította hét vértanújának boldoggá avatási eljárását. Közülük kettőt Újvidéken 1944-ben a szerb partizánok gyilkoltak meg. Rájuk emlékeznek november 4-én az újvidéki Kapisztrán Szent János ferences templomban 16 órakor. Az ünnepi szentmise főcelebránsa Orlando Antonini érsek, belgrádi apostoli nuncius. A szentmise végén a magyar és a horvát ferences rendtartományok képviselői leleplezik a két vértanú tiszteletére kialakított emlékhelyet. Forrás: Ferences Sajtóközpont
Bácska 1942-es visszacsatolása után a magyar ferences rendtartomány vezetése az újvidéki magyar hívek kérésére rendházat alapított Újvidéken. A kolostor házfőnöke a korábban az amerikai magyarság körében működő, majd a Don-kanyart is megjárt Körösztös Krizosztom (1909–1944) volt, akit 35 éves kora ellenére, meggyötört kinézete miatt csak „öreg barátnak” hívtak. A veszélyt látva többször felajánlották neki a hazatelepülést, ő azonban az utolsó pillanatban is azt mondta: „Amíg hívek jönnek a templomba, a pap nem hagyhatja el a rábízottakat!”
A szerb csapatok 1944 októberében a város elfoglalása után összegyűjtötték a férfiakat, de az „öreg barátnak” még ők is felajánlották a szabad távozás lehetőségét. Krizosztom atya csak akkor élt volna ezzel, ha rendtársait is elengedik, erre azonban már nem volt mód. Barakkba hajtották őket, ahol napokon át a híveket gyóntatták, vigasztalták. Október 27-én reggel Krizosztom atyát több férfival együtt egy szomszéd barakkba terelték át azzal, hogy majd a nap folyamán hazaengedik őket. Másnap, október 28-án este katonazene mellett verték agyon az embereket. A foglyokat hármasával összekötözve futásra kényszeríttették, s közben puskatussal, zeneszó mellett ütötték. Az „öreg” ferences papot is agyonverték.
Az újvidéki rendház másik vértanúja Kovács Kristóf (1914–1944), aki 1944-ben arra kérte provinciálisát, hogy Újvidékre mehessen, mégpedig azzal az indokkal, hogy vértanú szeretne lenni Krisztusért. Őt is letartóztatták. A tanúk elmondása szerint Kristóf atya, amikor csak tehette, a rabokkal beszélgetett, vigasztalta őket. November 1-jén rendtársával, a még ma is élő P. Kamarás Mihállyal és más rabokkal Pétervárad felé hajtották. Napközben meneteltek, éjszaka pedig gyóntattak, mert a hívek a halálveszélyt látva sokszor hosszú évtizedek után is rendezni akarták életüket. November 2-án folytatniuk kellett a menetelést. Út közben a papokat különös kegyetlenséggel bántalmazták: vasrúddal, puskával ütötték. Kristóf atya a verésektől összeesett, és mielőtt elvesztette eszméletét, ezt mondta: Sic debuit esse, vagyis így kell ennek történnie! A katonák teherautóra dobták, és Indijja község határában lelőtték.
A vérengzést túlélő Kamarás Mihály, aki szintén kegyetlen ütlegeket kapott, kissé neheztel társaira, hogy őt itt hagyták. „Talán keményebb volt a fejem, mint az övék” – mondta a rend budai rendházában élő 94 éves szerzetes, akit az 1944-es események után kiutasítottak Jugoszláviából.
