Blair: „A vallásszabadság a XXI. század kulcspontja”

Az olasz válság híreinek hallatán Tony Blair rögtön jó diplomáciai szokás szerint reagál: rendkívüli erőforrásokkal rendelkező ország vagytok, nagyon tehetséges emberek, ez a helyzet egy alkalom, egy kihívás, amiben győzni fogtok.

Ha viszont tovább faggatjuk, hogy hogyan viselkedne Mario Monti helyében, Blair egy alapvető gondolatot hangsúlyoz: „A jelenlegi és ehhez hasonló helyzetet nem lehet a hagyományos kategóriákhoz – például a jobb vagy a bal oldalhoz – nyúlva megoldani, sem rövid távú megoldásokban gondolkodni. Minden döntést tágabb kontextusba kell illeszteni. A kontextus pedig ez: míg a XX. században a konfliktusok az ideológiából fakadtak, a XXI. század más jellegű ellentét jegyében indult, amelynek döntő pontjai a vallási és kulturális különbségek. Innen kell elindulnunk, és tudatában lenni annak, hogy vallásszabadság nélkül nem létezik szabadság, azaz nem létezik demokrácia.”

Az államférfi szól belőle, de a hívő is. 2007-ben, néhány hónappal az utolsó miniszterelnöki mandátuma után, Blair megtért, katolikus lett, és véleménye szerint ebben nem volt semmi rendkívüli: „Évek óta elkísértem feleségemet a misére, már otthon érzem magam ott” – fogalmaz. Megtérése óta szenvedélyesen tevékenykedik az általa létrehozott alapítványban, amely az egész világon a párbeszéd és a különböző hitűek egymás mellett élésének előremozdítására törekszik. Ez tükröződik a 11 és 16 éveseknek szóló «Faith To Face» programban is, amely az oktatási minisztériummal létrejött megállapodásnak köszönhetően, most Olaszországban is elkezdődik – írja az Avvenire.   

Még inkább erről tanúskodnak az elvilágiasodás és a laicizmusról szóló szemináriumok, amelyeknek legutóbbi állomása november 10-én a Milánói Katolikus Egyetem volt. A szeminárium Tony Blair és Lorenzo Ornaghi rektor közötti párbeszéd keretében zajlott. Blair hozzászólásának alapgondolatát egy egyszerű, de velős állításban lehetne összefoglalni: „A vallás számít”.

Ezt állítja a korábbi előrejelzések ellenére is, amelyek alapján még néhány évtizeddel ezelőttig úgy gondoltuk, hogy egy társadalom fejlődésével egyenlő mértékben csökken a hit fontossága. „Nem így történt – hangsúlyozza Blair. Ellenkezőleg, a hívők száma a világ azon részein növekedett jobban, ahol a legnagyobb fejlődési távlatok figyelhetők meg.”

Blair kitér az arab tavaszra és az észak-afrikai eseményekre is. „A megújulás tapasztalata, amit az egyház átélt a II. Vatikáni Zsinat korában, mintaként szolgálhat az iszlám világnak, különösen most az arab tavasz összefüggésében.” A politikai eljárás és a demokratikus elvek kiterjedtsége továbbra is meghatározóak maradnak.

Ennek a folyamatnak nemcsak a fundamentalizmus sodrától kell óvakodnia, hanem attól a talán még alattomosabb, de nem kevésbé konkrét veszélytől is, amit az a fajta elvilágiasodás jelent, amely makacsul szembeszegül azzal, hogy a vallási dimenzió bármilyen módon érvényre jusson a politikában. „Az emberiség hit nélkül sokkal szegényebb lenne, még ha anyagilag esetleg fejlődik is” – állapítja meg Blair. Az ellenkezőjét állítani egy szellemi bezártságba való burkolózást jelentene, és éppen ebből ered az előítélet és az erőszak.

Véleménye szerint a másik felé való nyitottság, a megértés és a megosztás – amelyekre nagyon érezhetően szükség van –, olyan feladat, amit nem lehet meghagyni csak a politikának, főleg akkor nem, ha a politika megreked szokványos technikai eljárásokban. 

A vallási vezetőknek hagyományaikból és szent könyveikből ki kell emelniük azokat az értékeket és azt a szemléletet, amelyek szükségesek a demokrácia kultúrájának megteremtéséhez. Mindenki a maga eszközeivel, de mindenki együtt, mert a hit a világé, és a világnak szüksége van rá – állítja a volt brit miniszterelnök.