A Ratzinger család titka

A pápa és bátyja pappá szentelésének 60. évfordulója alkalmából íródott könyv belülről mutatja be a Ratzinger család életét, amelyet leginkább az ismert megállapítás foglal össze: „Az a család, amely együtt imádkozik, együtt is marad”. A náci rezsim brutalitása és a háború borzalmai közepette a Ratzinger család olyan volt, mint egy erődítmény, és ezt buzgó vallásosságának köszönhette. Ez volt a titkuk: Isten jelenlétében éltek, és igyekeztek a családot az egyház alapsejtjévé formálni. Ha több ilyen család lenne, nem volna olyan kevés papi hivatás – jelenti ki Hesemann.

A kérdésre, hogy mit talált érdekesnek az interjúk során, a történész két dolgot említ. Az egyik, hogy milyen egyenes – s ugyanakkor törtetéstől mentes – volt Joseph Ratzinger útja a szenteléstől a pápai trónig. „Élete legfontosabb napja 1951. június 29. volt, amikor pappá szentelték; s utána mennyire boldog volt egyszerű müncheni káplánként! Később, amikor ragyogó intellektuális képességei miatt teológiatanárrá nevezték ki, örömmel vállalta azt is. Nem akart püspök lenni, mások biztatták. Akkor is vonakodott, amikor II. János Pál Rómába hívta, olyannyira, hogy a pápának emlékeztetnie kellett: 'München fontos, de Róma még fontosabb.' Évek múltán már csak a visszavonulásról, könyvírásról és a bátyjával való gyakoribb találkozásokról álmodozott – amikor pápává választották. Mintha valaki kezdettől fogva a péteri szolgálatra készítette volna fel őt; Isten műve mindez.” 

A másik, ami meglepett – folytatja Hesemann –, az, hogy milyen radikálisan szembehelyezkedett a család a nácizmussal az első pillanattól kezdve. Apjuk a legradikálisabb katolikus náciellenes lap rendszeres olvasója volt, melynek főszerkesztője, Fritz Michael Gerlich az elsők között esett a nácizmus áldozatául. Idősebb Joseph Ratzinger egy kisváros rendőrparancsnokaként már a hatalomátvétel előtt többször összeütközésbe került a nácikkal, amikor betiltotta gyűléseiket; ezért karrierje feladására kényszerült. Az, hogy a két fiú, Joseph és Georg szemináriumba lépett, nyílt szembehelyezkedésnek minősült, hiszen a nácik minden eszközzel az egyház megfélemlítésére törekedtek. Ráadásul Joseph Ratzinger annak ellenére nem csatlakozott a Hitlerjugendhez, hogy azt kötelezővé tették – egyszerűen nem ment el –, amikor pedig a katonasághoz kényszerítették, megszökött, és csak a csoda mentette meg a dezertálásért járó akasztástól – idézi a történész a pápa testvérének beszámolóját.
 
Hesemann a Zenitnek adott interjújában arra is kitér, hogy a zene mindig nagyon fontos szerepet játszott a Ratzinger család életében. Az apa énekelt és citerázott, s amikor kiderült Georg kiváló zenei tehetsége, vett neki egy harmóniumot. A fiú olyan jól játszott, hogy – bár még csak tízéves volt – a plébános felkérte, hogy a hétköznapi miséken végezzen kántori szolgálatot. Joseph is osztozott a zene szeretetében: harmóniumon játszott, zongorázott, s ha ideje engedi, ezt ma, pápaként is szívesen teszi. Nagyon szereti a komolyzenét, különösen Mozartot. Ha a két testvér találkozik, a Szentatya szívesen hallgatja bátyja, Georg zongorajátékát.

Hesemann végül megjegyzi: nagyon élvezte a Georg Ratzingerrel való beszélgetéseket. „Aranyszíve van. Nem sokszor találkoztam hozzá hasonlóan alázatos, barátságos, melegszívű emberrel. Ugyanakkor lenyűgöző a memóriája, akárcsak a testvéréé. Nagy és nagyszerű ember, nem csupán 'a pápa bátyja', hiszen maga is komoly karriert futott be a híres Regensburger Domspatzen fiúkórus karnagyaként, akikkel bejárta a világot; emellett tehetséges zeneszerző is. Mindenekelőtt azonban kedves úriember és olyan pap, akinek nagy szíve, mély hite és egészséges, jó humorérzéke van.”