Folklór és vizuális kultúra

Többek között ez derül ki a Folklór és vizuális kultúra című válogatáskötetből (szerkesztette: Szemerkényi Ágnes), mely a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézete új sorozatának – Folklór a magyar művelődéstörténetben – második darabja.

Öröm kézbe venni ezt a kötetet, jóleső érzés megállapítani, hogy a magyar néprajz tudománya világszínvonalat képvisel, hiszen nemcsak a kötelező házi feladatot (a magyar anyag tisztességes felgyűjtése, rendszerezése és közreadása) oldja meg, hanem a magyar anyagot az egyetemes kultúrába ágyazza: kijelöli helyét, és feltárja a párhuzamokat.

Egykoron a templomok festett-faragott „főcímei” tárgyra törően és szabatosan tartalmazták a leglényegesebb információt. Mivel azonban a hívek minden vasárnap ugyanazt a képet látták, ez nem közölt számukra újat, hanem belső imára ösztökélte, jó útra terelte vagy csak megfélemlítette őket.

A korabeli ábrázolások rendkívül kifejezőek: ördög húzza le a gonosz tettek serpenyőjét, hogy a lélek pokolra kerüljön; egy hosszú, hullámos hajú, mezítelen nő nyomában felpuffadt hasú, állatpofájú ördög jár stb. Egyértelmű, kertelés nélküli „beszéd” ez.

A képek sorrendje csaknem lényegtelen volt, hiszen a biblikus időben történtek általános érvényűek, az időrend pedig sokadrangú kérdés. Akkoriban – a középkorban és a népi kultúrában nagyon sokáig – ugyanis a beszéd képes beszéd volt, a festett, faragott „képeket” pedig olvasták.

Ki gondolná, hogy a hímes (írott) tojás mennyi mindent elmond készítőjéről, illetve arról, akinek ajándékozta? Ki gondolná, hogy a gyimesi ingek hímzései ördögöket, gonoszokat, szenteket jelképeznek? Ki gondolná, hogy a gyönyörű tulipános ládák motívumvilága néha nem tűr nyomdafestéket? Ám akkoriban ez természetes, magától értetődő dolog volt.