Watchmen: Az őrzők

Szabó-Pap Gabriella írása. 

„….

– És azután?

– Akkor mind azt mondjuk: „Ehe”

– Mind a hárman?

– Igen, mind a hárman. Mi az, ami nem tetszik, Malacka?

– Semmi – mondta Malacka. – Feltéve, ha sikerül egyszerre mondani. Nem azért – tette hozzá gyorsan, – én, magam, külön is mondhatom, hogy „Ehe”. De az távolról sem volna olyan hatásos.  …”

(Milne: Micimackó, Hetedik fejezet) 

A film jól indul: csattognak a horogütések, csörömpöl a sok törött üveg, és az áldozat csak akkor konstatálja, hogy ez nem vicc, amikor kidobják a felhőkarcoló ablakából. Így érkezünk el a főcímig.  A történet első csavarodása kicsit nehezen érthető a magyar közönségnek. Az 1940-es, 1950-es évek népszerű amerikai képregény-hősei közül ugyanis mi szinte csak a Supermant ismerjük, a többit nem. Márpedig New Yorkban a rendőrség arra az ötletre jut, hogy egy tízfős brigádot ezeknek a hősöknek a maszkja mögé bújtat, és őket küldik ki a bűnözők elleni harcra. „Természetesen” valamennyien a képregény-figurák rendkívüli képességeivel is rendelkeznek… Eltelik 10-15 év, a maszkosokat leszerelik, és ők visszavonulnak a polgári életbe. Van, aki tisztes családanya lesz, van, aki belebolondul maszkos szerepébe, és a diliházban köt ki, egy leszbikus párocska merénylet áldozata lesz, stb.

A tulajdonképpeni történet kezdetére öten maradnak életben: a Komédiás, aki nácizmusra hajló zsoldosvezérré züllik, Dan, aki békésen éldegél tőkéje hozadékából, és hobbiból űrhajót bütyköl a pincéjében, Superman, aki tudományos karriert fut be az energiaforrások feltárása terén, dr. Manhattan, aki egy katonai kutatóintézetben olyan nukleáris balesetet szenved, amitől külsejét tekintve némileg riasztó figurává, de szellemi képességei szerint félistenné válik. Rorscach, a harisnyaálarcos egykori csapattag a legelkeseredettebb közülük. Rájön, hogy valaki sorra gyilkolja az egykori maszkosokat, ezért felkeresi a még élőket, hogy figyelmeztesse őket a veszélyre. Eközben feltárul a maszkosok előéletének minden titka, jellemük, sorsuk alakulásának motívumai, még szerelmi szál is van! Eddig a történet jó egy csinos pszichodrámához, ebből még valami érdekes is kijöhetne. 

Ez azonban a többcsavaros sztorinak csak az alaphelyzete. A második csavar a szovjet-amerikai atomkonfliktustól való hisztérikus rettegésről szól, ami éppen a maszkosok elleni támadások idején (vajh miért? – majd kiderül!) dúl az amerikai kormányzati körökben.  „Természetesen” a Főgonosz az elnök, a harmadszor is újraválasztott Nixon (ő ugyan a történet idején a valóságban már évek óta halott, de ki más lehetne a kormányzati Főgonosz egy amerikai történetben? Vö. filmajánlónkat a Frost/Nixon c. filmről) A maszkosokra, különösen Supermanra és  dr. Manhattanra várna a feladat, hogy megmentsék az emberiséget az atomháborútól és a végpusztulástól.  Még eddig is jó,  ez egészen  érdekes, ebből még valami jó kis dráma  is kijöhetne.

A forgatókönyvíró azonban nem irgalmaz: megtetézi a sztorit egy harmadik csavarodással, egy könnyes-nyálas-áltudományos-fantasztikus mesével is. Ebben dr. Manhattan és Superman némi gyerekes filozófiai, sőt majdnem vallásfilozófiai elméleti vitára alapozva megküzd egymással, az emberiséget az atomkonfliktustól megmentendő. Teszik ezt a még élő többi szereplő lelkes közreműködésével, vagy inkább csetlésével-botlásával, hiszen már senki sem tudja, ki a jó és ki a rossz, ki kit ver át és meg, ki kit robbant fel és miért, illetve miért nem. Végül kiderül, hogy Superman attól a hitlerista ízű gondolattól vezérelve, hogy elpusztít pár millió embert azért, hogy a többi megmeneküljön, lekörözi Dr. Manhattant és beindítja a pusztító folyamatokat. Robban és lángol is minden, ahogy egy jobbfajta akciófilmhez illik. Dr. Manhattan, a jóságos, de riasztóan randa félisten irtózva vonul vissza a Marsra, mondván, hogy mindent meg tud változtatni, csak az emberi természetet nem (örök igazság). De az egésszel már a kutya sem törődik, mert a szerelmesek túlélik, egymáséi lesznek, és a pincében buherált űrhajóval mennek nászútra. Vége. 

163 perc még gombócból is sok, hogy képzavarral éljek. A feleslegesen, hosszadalmasan elnyúló akciófilmben annyiszor csavarodik a történet, hogy időnként már követni sem lehet. Ezt még gusztusos robbantásokkal, véres, erőszakos jelenetekkel és nagy pofozkodásokkal sem lehet jóvátenni. Még szerencse, hogy korhatáros, mert 16 éven felüliek nem veszik komolyan a nyálas-fantasztikus részben elhangzó gyerekes életfilozófiai – majdnem vallásfilozófiai – fejtegetéseket. Elvégre valaki vagy ököljogász, vagy vallásfilozófus!  Meg is törik a film ritmusa: a (túl) fordulatos cselekmény, a bunyós jelenetek közé, idegenül ékelődik az emberiség megmentésének ügye, a film végére már nem is tudnak mit kezdeni vele, lóg az utolsó rész, mint a kutya farka. Kevesebb több lett volna. 

Vigasztaló valamennyire, hogy az 1970-es évek két emblematikus Simon és Garfunkel-számát, a Sound of Silence-t és a The Times  Have Been  Achanging-ot  is  élvezhetjük  teljes terjedelmükben egy-egy jelenetsor kísérőzenéjeként. 

A film nagyrészt zuhogó esőben játszódik, ezzel kívánja a rendezés jelezni, hogy itt vészesen komoly ám a helyzet. Randa, lepusztult házak, gépelemekből szerkesztett fantasztikus ketyerék, a Trabantra emlékeztető, pincében fabrikált űrhajó látványa is ezt a célt szolgálja.

Még a pszichológiából ismert Rorschach-tesztet is megismerjük, amikor elmesélik a nevet hordó maszkos brigádtag sorsát. A szereplők amerikai színészekhez illően profi munkát végeznek. Mindenki olyan, amilyennek lennie kell. Jók voltak még: a dublőrök a pofozkodós jelenetekben, a látványtervezők, továbbá a filmtrükkök készítői. 

– „Ehe” – mondta Malacka, már amennyire beszélni tudott szörnyű utazásának utóhatása alatt, és kisétált a moziból.