Varga Katalin balladája

Horváth-Hegyi Dénes filmajánlója:

Ködös varázslat az angol mágustól

„Ágnes asszony a patakban, Fehér lepedőjét mossa…” – egy irtózatos, mélyen őrzött titkot próbál őrületbe menően elfeledni Arany János Ágnese, sikertelenül. A folt, mint tudjuk, örökre benne marad a „régi rongyban”, melynek „foszlányait a szilaj hab elkapdossa”. Hasonlóan kísérteties világ tárul elénk Peter Strickland Katalinjának történetét követve. Borongós, ködbe burkolódzó hallgatás övezi múltját, pont olyan köd, mint ami a Budapesten élő angol rendező első nagyfilmjének olykor hátborzongatóan sejtelmes filmkockáit borítja.

Katalint sérelem érte, melyre nemhogy vigaszt, de megértést, együttérzést sem talál, ezért bosszút tervel megbecstelenítője, de áttételesen az egész őt kiközösítő világ ellen. Bosszút, amely egyetlen cinkosa marad kiszolgáltatott, megalázó helyzetében.

Lassan, de okosan adagolt dózisokban kapjuk meg a megrázó részleteket a tízéves kisfiával menekülő Katalint hajtó vágy eredetéről, melyről csak később derül ki, hogy tulajdonképpen elégtételvevés vágyáról van szó. A férje és a falubeliek által kitaszítva, valóságos Jeanne d’Arc-ként rohan saját vesztébe. Akár az önigazságtevés allegorikus alakja is lehetne: saját igazáért síkra szállva hoz egy (társadalmilag nyilván elfogadhatatlan) megoldást lelki nyomorának enyhítésére. Öl. És persze ismerjük a jó öreg circulum vitiosus-t, miszerint a bosszú bosszút szül. Ha azonban ennyivel, ezen végtelenül egyszerű képlet bizonyításával, beérte volna Strickland, felesleges lett volna négy évet töltenie a film készítésével, hiszen az efféle igazságokat a Keresztapa-trilógiának köszönhetően már kívülről fújjuk. A Seholországban Senkiföldjén, senkik által semmikor játszódó történetnek épp az a különlegessége, hogy a világ bármely, bárki lakta pontján, bármikor ugyanolyan joggal követelhetné létjogosultságát. Hiszen a film nem közöttünk játszódik: ez Varga Katalin saját, külön bejáratú története, s csak örülhetünk, ha legfeljebb pár pillanatra betekintést nyerünk ebbe a zabolátlan, ködbe burkolt, megfejthetetlen világba.         

A gyönyörű, autentikus népdalokkal és a rájuk fűszerként ható, ízzel teli csíki dialektussal, még plasztikusabbá válik az a híres „balladai homály”, amely képekben és hangokban való megragadásáért csak hálával tartozhatunk az „angol mágusnak”.