Tiszta napfény

Horváth-Hegyi Dénes írása a filmről:

Christine Jeffs új-zélandi rendezőnő ismét egy feminin világgal varázsol derűt és drámát a vászonra, persze nem csak női nézők számára. A sok helyen meglehetősen morbid, a halál tényét elbagatellizáló jelenet mellett mindvégig ott húzódik egy sajátos, az életért, s persze a boldogságért való tétova küzdelem, amely bizonyára sokunk morális háztartásában ott erjed.

Rose (Amy Adams), a megfontolt és felelősségteljes, kisfiát egyedül nevelő családanya és Norah (Emily Blunt), a szertelen és örök lázadó, apjuk fejére nőtt húga, a rájuk ragadt szerephez mérten próbálják a maguk módján szeretni egymást. Rose kompromisszumokkal terhelt mindennapjai sajátosan fűződnek egybe Norah fatalista életmódjával. Előbbinek a röpke örömöket adó szerető-szerep és a nem nagy karrierrel kecsegtető takarítói munka jutott, utóbbi pedig hetente rúgatja ki magát pincérnői állásaiból.

Sorsukat azonban, amellett, hogy együtt nőttek fel, egy megrázó közös élmény, anyjuk öngyilkossága köti össze. Ez a gyerekkoruk óta magukkal cipelt, feldolgozatlan sokk juttatja el mindkettőjüket egy ösztönös vágyódáshoz a túlvilági felé: keserű monológ értelmetlenül korán eltávozott édesanyjukhoz, rádiótelefonon keresztül, illetve az ezerrel dübörgő vasúti szerelvények közelébe merészkedés egy áhított, kiharcolt isten-élmény megtapasztalása végett. Ehhez a testvéri egymásra találáshoz nyújt a film amolyan „tipikusan amerikai”, mégis eredeti keretet. A lányok gyomorforgató bűnügyi-baleseti helyszínekről várják a rendeléseket, hogy az „utómunkákra” specializálódott, újdonsült vállalkozásukkal a vértől és a különféle testnedvektől mentesítsék a terepet. Mindamellett, hogy felettébb humoros perceket élhetünk át a szakma fortélyainak megismerése közben, a helyzetnek erős szimbolikus értelmet ad a rendező. Rose és Norah nap mint nap azon dolgoznak, hogy emberi tragédiák nyomait tüntessék el, állítsák vissza az „édeni rendet” a halál helyszínén. Ez az élethelyzet siklik át fokozatosan olyan filozófiai dimenziókba, ahol nem egyébről van szó, mint az Istennel, önmagunkkal és környezetünkkel folytatott elfuserált kapcsolataink rendbe tételéről.

A film (sajnos talán a mondanivaló rovására) hemzseg az olyan elemektől, amelyek levakarhatatlanul ráforrasztják a „made in USA” címkét: karrierista harmincas barátnők babazsúrja; gyorsétteremben ünnepelt szülinapi parti; jófej nagypapa, aki elviszi hambizni az unokáját; megcsalt feleség kirohanása a szeretőre... stb. Ám az igényes néző némileg megnyugodhat, mert mindegyik, sallangosnak tűnő jelenet tartogat egy kis fricskát. Éppen emiatt nehéz eldönteni, hogy Christine Jeffs ezeket a bosszantóan átlagos jeleneteket az amerikai konzumfilm-gyártás kötelező kellékeiként, vagy épphogy a „semmit mondás” és „tartalmatlanság” kifigurázásaként hagyja-e érvényesülni (uralkodni?) a vásznon. 

Mindenesetre nem kell megijedni: a végén minden rendbe jön, mindenki megtalálja a harmóniát önmagával és a világgal, rájön élete értelmének lényegére. Tehát nem marad el a „törvényszerű kibékülés és a dolgok utolsó pillanatban történő, váratlan jóra fordulása”, egyszóval a hepiend. Ettől vígjáték.