Rockhajó

Richard Curtis (Négy esküvő és egy temetés, Sztárom a párom, Bridget Jones naplója, Igazából szerelem) legújabb filmje a ’60-as évekbe repíti vissza a nézőt, amikor Nagy-Britanniában a rock’n’roll hódított. A BBC akkoriban hetente mégis mindössze kétórányi popzenét játszott. Egy Északi-tengeren állomásozó hajóról sugárzó kalózrádió azonban napi huszonnégy órában nyomta a rockot, és a kalózokat több mint Nagy-Britannia lakosságának a fele hallgatta. A film a rockhajón folyó aranyéletet mutatja be. Vida Janka írása. 

A történet ott kezdődik, hogy Carl (Tom Sturridge), egy 18 éves kamaszfiú a hajóra költözik nagybátyjához, Quentinhez (Bill Nighy), aki történetesen a kalózadó vezetője. Carlt anyja helyezi nagybátyja felügyelete alá, amiért kicsapták az iskolából cigizés miatt. Ezen a ponton a néző némileg összezavarodhat: miért küldi egy anya a dohányzás miatt kirúgott fiát egy olyan hajóra, amelynek legénységétől nem kifejezetten idegen a „sex, drugs & rock’n’roll”-életérzés? – a kérdést aztán megválaszolja majd a film. Carllal együtt a néző is megismerkedik a hajó lakóival, akik a Radio Rock műsorát szolgáltatják, és egytől-egyig a rock szerelmesei: A Báróval (Philip Seymour Hoffman), Dave-vel (Nick Frost), Éjfél Markkal (Tom Wisdom), Sötét Kevinnel (Tom Brooke) és a többi különc figurával. Gavin (Rhys Ifans), a rádió egykori vezető DJ-je is csatlakozik a csapathoz, miután visszatér drogkörútjáról. 

A hajón zajlik az élet, hiszen a legénység két rádióadás között gondoskodik a maga szórakoztatásáról: a különböző játékok és a csini lányokból álló rajongóhad fogadása a csapat kedvenc időtöltései közé tartozik. Emellet szerelmek szövődnek, és persze előfordulnak nagy pofáraesések is. Ezzel párhuzamosan a kormány viszont abban mesterkedik, hogy az illegális és szabadszellemű rádió működését ellehetetlenítse. 

A filmben nem feltétlenül a történet az izgalmas: egy kamasz barátokra talál a különc alakok között, miközben megszerzi első szerelmi és szexuális tapasztalatait – ehhez hasonlót sokszor láttunk már. A Rockhajó erőssége a hangulatában, színeiben, illetve a figurákban, s a beléjük életet lehelő színészi játékban rejlik. Bill Nighy, akit ha korábbról nem is, de az Igazából szerelem óta mindenképp imádunk, a film Quentinjeként a legrázósabb helyzetekben is megőrzi angolos hidegvérét és humorát. Rhys Ifans pedig, aki bizonyára sokaknak beugrik a Sztárom a párom egyik emlékezetes jelenete kapcsán, remekül adja a körülrajongott rádió DJ-isten-császárt. De a többi nagy színész is lubickol a szerepében. Itt nem kellett túl komolyan venniük magukat. 

A Rockhajó hangulatától távol áll a lelkizés. Persze akad néhány érzelmesebb pillanat, de csak elvétve. Ezért itt azon sem kell meglepődni, hogy Carl, miután Marianne az első, kellemesen töltött randijuk után valaki másnak az ágyában köt ki, a lány újbóli felbukkanásakor lazán túllép a történteken, úgy viselkedik, mintha a lány semmi kifogásolnivalót sem tett volna. Így aztán be is teljesül köztük a film végére a l’amour. 

Senkit ne rettentsen el a film 130 perces játékideje, mert a Rockhajó végig képes fenntartani az érdeklődést. Bár körülbelül a századik percnél úgy tűnt számomra, hogy vége lesz a filmnek, azonban ekkor még hátra volt fél óra, amelyben lezajlott a Titanic rövidebb és vidámabb verziója. 

A Rockhajót nemcsak azoknak ajánlom, akik szeretik a ’60-as évek rockzenéjét (bár nekik mindenképp, hiszen a film során összesen ötvennégy dalrészlet csendül fel abból az időből), hanem azoknak is, akik önfeledt szórakozásra vágynak, vagy egy kis pozitív energiára van szükségük, hiszen a film igazi ’60-as évekbeli rock’n’roll-fílinget és vidámságot sugároz.