Marley és én

Kutya, gyerek, család – igazán bejövősek azok a filmek, amelyeknek cselekménye e három szó köré szövődik és valóban: a Marley és én című film alkotói is mindent megtettek annak érdekében, hogy a nézők jól szórakozzanak, az azonban kár, hogy az igazán családi filmet a végén leöntötték egy nagy adag sírós-búcsúzós-szentimentális sziruppal.

A történet nagyjából a következő: két újságíró egymásba szeret, egyikük sikeres és gyönyörű (Jennifer Aniston), a másik eleinte kevésbé befutott, de végül kiderül, ő is nagy tehetség (Owen Wilson).

Szép fokozatosan eljutnak odáig, hogy jöhet a gyerek, ám a gyerek mégsem jön össze azonnal. Először az apajelölt nem akarja, ezért inkább vesz nejének egy leértékelt labradort egy tenyésztőtől, amelyről hamarosan kiderül: nem véletlenül adták olyan olcsón. Marley kutya ugyanis tökéletesen nevelhetetlen, mindent tönkre tesz, szétrág, mindenkit lerohan, és a legrosszabb helyeken rakja le névjegyét.
Aztán végül apuka mégis belendül és beleegyezik az utódlásba is. A nő azonban először elvetél, de újra próbálkoznak, majd a párnál sorban jönnek a gyerekek. A nő egyre fáradtabb és idegesebb, a férfi egyre tanácstalanabb, és kezd a kutyájából is elege lenni.

Aztán végül mégis csak elfogadja a helyzetet, a kutya és család felállást, majd jön a válság, kutya beteg lesz, család sír. Tipikusan hollywoodi búcsúmonológot kell hallgatnunk a családtagoktól, aztán jön a temetés, a dráma csúcsa, jó vonatottan elmondva, lelassítva az addig pergős, szórakozást.

Eddig.

Jelezném azonban, hogy van a filmnek a részemről van egy igencsak személyes oldala is, ami elengedhetetlenül szükséges az elemzéshez:

4,5 éves fiammal mentünk el egy nyeremény mozijeggyel az alkotást megnézni. A gyerek, mivel ez volt élete első mozizása, szó szerint az első negyedórában letaglózódott a felé áradó reklámoktól, nézett, mint gyerek a moziban, jó nagyokat tapsolt és hurrázott az ajánlott filmeknek, ezzel csalva mosolyt az akkor érkező, szóllingózó közönség arcára.

A kapott zsacsi pattogatott kukoricát és a fél liternyi barackos teát minden anyai intés ellenére sikerült mintegy negyedóra alatt felmarkolnia, illetve felhörpintenie, így a mozizás következő részében azzal szórakoztatta a közönséget, hogy minden jelenetet kommentált (hű, de édes a kutya!, nekem is veszel ilyet? á, nekem inkább a plüss kutya elég, mert megnőtt ez a kutya is nagyra, anya, miért ment el a kisbabája a néninek? én is ott voltam a pocakodban? miért nyikorog az ágy alattuk? miért ilyen rossz az a kutya? nézd, milyen medencéjük van! fúj, széttépte a kanapét...stb.), néhány szigorú bácsi rosszallása és néhány felhőtlenül szórakozó néni kuncogása közepette.

A dráma nálunk is a film végén csúcsosodott ki, amikor is a gyereknek pisilnie kellett (persze a barackos tea megtette hatását, hiszen fél liter volt!). Így aztán a legdrámaibb temetős jelenetnél fogtuk magunkat, és hónunk alatt kabátjainkkal caplatva, kisomfordáltunk a teremből. 

A filmből még olyan tíz perc lehetett, de azt sosem fogom megtudni, hogy a temetés után mi is történt, hogyan ért véget a film. Mivel azonban kiment a tudósító, a többiek szabadjára engedhették érzelmeiket és könnyeiket, így gondolom lehetett rendesen bőgni!

Minden fent említett kritikai megjegyzésem ellenére, én mégis csak jót szórakoztam. Talán a mellettem ülő élő tudósító miatt (is).