Letűnt világ

Buherált boldogság – Szabó-Pap Gabriella írása.

Nemes Gyula dokumentumfilmje a Kopaszi-gáton kialakított horgász- és üdülőterületről szól.
A Dunának ez a szakasza paradicsomi erdős-bokros vidék. Szabad idejükben, hétvégeken ide jártak a főváros déli részén élő egyszerűbb emberek, hogy egy kicsit élvezzék a szabad természetet, horgásszanak. Ki stéget, ki mellé kisebb kunyhót is épített mindenféle hulladék-anyagból, sőt, idővel villanyvezeték is került az egyesületi horgásztanyák jóvoltából. A családok megoldották az ideiglenes fűtési és főzési lehetőségeket, kisebb-nagyobb kényelmet alakítottak ki maguknak. Semmi luxus, csupa otthon már leselejtezett holmi… Buherált boldogság, buherált szabadság, a kisembernek is elérhető szerény örömök – az 1960-as, 1970-es évek világa. 

Hobbiból vagy üdülésképpen sokan hosszabb-rövidebb időre ki is költöztek ezekbe a házikókba – így a film rendezője, Nemes Gyula is élt itt egy darabig, télen is, nyáron is. Az utóbbi években sok kallódó ember, hajléktalanok, munkanélküliek húzódtak meg az elhagyatott, lepusztult kalibákban, a szemét és a kidobott, ócska holmik közt. A filmen fantasztikus arcok, életek, a lecsúszottak világa jelenik meg. Ez az egykori szerény Paradicsom, mai, végleg romba dőlt világa nekik még az otthont, a védettséget jelenti. 

Nem sokáig. Megjelennek a mai területfejlesztők. Felszámolják a buherált építményeket, ledózerolják a romos házakat, elhordják a szemetet, rendezik a partot. Parkosítanak, utat építenek, és csinos, modern éttermeket, szórakozóhelyeket építenek fel. Ez már egy másik, új világ, amelyben nincs helyük a lecsúszottaknak, a kispénzűeknek. Üres a térség, szalad, szalad a kép… de fel-felvillan egy-egy grafiti, letaposott fűsávok – netán újratermelődik pár évtized alatt az egykori romos-lomos partszakasz?... 

Nemes Gyula filmjének csak első és utolsó kockái színesek, a film nagy része fekete-fehér, sokban emlékeztet a régi híradófilmekre – mint ahogy az is tulajdonképpen: híradás egy szegényes boldogságról és annak eltűnéséről. A borostás, ráncos idős emberek vonásait ez kiemeli, de a mint sem sejtő sima, vidám gyermekarcok, a lomok közt játszó kicsik képe is érzékelteti, hogy ez itt nem igazán az, aminek látszik… 

Csak pár szó hangzik el a filmben, de kísérőzenét hallunk: egy zenekar próbál, a karmester egy-egy szóval irányít. A dallam lassan, göcsörtösen, disszonánsan formálódik, sehogy sem akarnak zenévé összeállni a sokféle hangszeren a hangok. A film végére azonban hibátlanul zeng a szimfónia, teljes az összhang. Csak a filmszalag szalad, szalad… vajon mi lesz a nagy harmóniából? Igazi boldog, új világ, vagy csak egy álságos, el-embertelenedett, üres de szép, új világ?