G-Force - Rágcsávók

Bolla Zsuzsanna filmkritikája.

Én ha egyszer valamiféle rajzfilm készítésére adnám a fejemet, emilyen „ámerikai” beütésű, színes-szagosra, biztosan keresnék valamiféle emelkedettebb, értékesebb mondanivalót hozzá. Ráadásul számítanék arra is, hogy a rajzfilmemet esetleg gyerekek is megnézik... Ezért aztán az én mesém nézése közben inkább hagynám a szülőket unatkozni, csakhogy a gyerek jól szórakozzon. De legalább a gyerek jól szórakozzon és értéket, mélyebb értelmet raktározzon el a filmemből. Ez utóbbi rajzfilmben azonban a hibrid jelleg miatt sem a szülő, sem a gyerek nem talál tökéletes, jó szórakozást magának.

A Rágcsávók mondanivalója tömören összefoglalva a következő:

Az Egyesült Államok kormánya egy titkos programban több mint egy évszázada képez ki állatokat hírszerzésre. Egy forradalmi felfedezéssel azonban a kísérletek új fázisba jutnak, és létrejön egy igazán különleges osztag, a G-Force. A legmodernebb, high-tech kémfelszereléssel ellátott tengerimalacok, a „Rágcsávók”; a világ sorsa az ő mancsukban van.
Az apró kommandó vezetője Darwin, aki vérbeli vezérként nem tud elfogadni más eredményt, csak a győzelmet. Különleges ügynökei pedig a legkiválóbbak: a kibírhatatlan modorú fegyverspecialista Blaster, a szexi harcművész-mester Juarez, a felderítés légy-a-falon módszerével dolgozó bajnoka, Mooch, a bögöly, valamint Speckles, a computer- és információspecialista vakond. A küldetés pedig nem hétköznapi: ellenfelük egy ördögi milliárdos, aki igába akarja hajtani a világot. A dolog félig sikerül is neki, de kiderül, hogy (csavar) nem is ő áll az egész mögött, hanem egy szövetségese, aki még nálánál is borzalmasabb terveket szövöget. De ahogyan persze a mesében lenni szokott, végül a jó győz a gonosz felett. A lezárással meg jó amerikai módjára agyoncsapnak mindent. De rázzák a kis szőrösök vidáman, hosszan a valagukat és a zene jó, meg az amerikai hangok is azok, a magyar szinkron viszont kevésbé, de...

A mozi gyerekközönsége ebből az egész történetfolyományból kifolyólag annyira túlságosan jól nem szórakozott. Bár az állatkák egészen jól sikerültek és élethűek, de nem sorolnám ebből kifolyólag a cukiság kategóriájába a filmet. Ugyan közben voltak elképedt gyerekarcok és izgulások, de a végén összefoglalva nem sokat tudtak a filmről mondani.

Az egyik gyerek elmondása szerint a történet annyi volt, hogy „tengerimalacok harcoltak a gonosz bácsival, és mindenféle szuper cuccot használtak.”
Egy másik gyerekösszefoglalás szerint a „kémmalacok, a légy és a vakond katonák, akik dzsuá-piff-paff (hangutánzó szavak) és így ütnek, meg ezt csinálják (ugráló és karatézó mutogatás) és aztán győznek”.
„És jó volt a film?” – kérdezem még.
„Hááát. Jooó.”
A válasz nem túl meggyőző.
Hát... – ha csak ennyi mondanivalót visz magával egy gyerek a moziból, gondolhatják, a szülő mit raktározhat el belőle. De hangsúlyozom: a szülő még nem is lenne fontos. A gyereket azért egy-egy rajzfilmmel is, nevelni kellene. Mondanivalót kellene sugározni, átadni, értékek mentén kellene gondolkodni. Ez nincsen. Csak színes-szagosság, de ez így halvány. Lehet, hogy ezután megnő esetleg a tengerimalacok vétele a kisállat kereskedésekben, de ez lenne a cél?

Nekem ez volt az utóbbi évek egyik legrosszabb rajzfilmje, viszont tudják mit? Távol álljon tőlem, hogy rontsam az üzletet: Nézzék meg és ítéljék meg maguk.