Éhség

Szabó-Pap Gabriella ajánlója:

A történet az 1970-es évek elején hosszú időre bebörtönzött IRA-tagok küzdelméről szól. Követelik, hogy ne köztörvényes, hanem politikai fogolyként kezeljék őket, kapják meg az őket megillető emberi jogokat.

Ennek érdekében sztrájkot szerveznek: megtagadják a fegyencruha viselését, egy szál pokrócban ülnek a mocskos, hideg cellákban, megtagadják a tisztálkodást, így brutális kényszerintézkedések és verések áldozatai. A csoport vezetője Bobby Sands, akit szabadon maradt harcostársai arra buzdítanak, hogy lépjen tárgyalásokba a fogvatartókkal, ne az erőszakos ellenállás formáit kövesse. Bobby Sands elszánja magát a végsőkre: éhségsztrájkot kezd, számot vetve azzal is, hogy ez az életébe kerülhet. A brit hatalom nem enged, Bobby Sands meghal. Még kilenc további éhségsztrájkoló veszti életét, amíg bizonyos enyhítéseket nem kapnak a fogvatartottak, de a politikai fogoly státuszt így sem sikerül elérniük. 

Ahhoz, hogy a filmbeli történet érthető legyen, szükség van egy vázlatos politikatörténeti kitekintésre.

Anglia a XV. században hódította meg Írországot, de az ír nép folyamatosan lázadozott a brit  elnyomás ellen. Az írek ragaszkodtak katolikus vallásukhoz, ami a protestáns britekkel szemben nemzeti identitásuk meghatározó eleme lett. A brit uralkodók az északi megyékbe viszont jelentős protestáns kisebbséget telepítettek be, akiknek különféle gazdasági és politikai előnyöket biztosítottak az ír őslakossággal szemben, és hallgatólagosan bátorították is őket az írek „megfékezésére”. Amikor Írország (fővárosa Dublin) az I. világháború után elnyerte függetlenségét, az ír sziget északi megyéiben, ahol a protestánsok éltek, megmaradt a brit uralom (Észak-Írország, fővárosa Belfast).  1968 után új lendületet vett az észak-írországi katolikusok küzdelme a hátrányos megkülönböztetések ellen, az egyenlő polgári jogokért. A konfliktus tehát csak látszólag vallási eredetű, a gyakorlatban emberi jogi és gazdasági okai voltak. Bernadette Devlin polgárjogi harcos, akit brit parlamenti képviselővé is megválasztottak, néhány érdekes példát említ A lelkem ára című önéletrajzi írásában (Európa Könyvkiadó,  1970, fordította:Göncz Árpád)  Így például Észak-Írországban csak annak volt választójoga, aki saját lakásában lakott – ezért a lakásépítésnél és a bérleti jogok kiadásánál következetesen háttérbe szorították a katolikusokat. Aki katolikus iskolában végzett, azt álláskeresésnél  többnyire elutasították a zömmel protestáns munkaadók, így sokak kénytelenek voltak, külföldre menni munkát vállalni, mint például Bernadette Devlin apja is. 

Az Irish Republican Army (IRA) az északírek mozgalmának szervezett erejeként alakult meg. Az IRA egyik része a jogi-politikai eszközökkel, tárgyalásos úton akarta rendezni a problémákat, a másik szárny a politikai terror révén akart eredmény kicsikarni. Hosszú időn át napirenden voltak a robbantásos merényletek, utcai harcok, politikai gyilkosságok, amelyek csak még erősebb brit elnyomáshoz vezettek. Végül, az 1980-as években az IRA politikai szárnya törvénytelennek minősítette a terrorista eszközöket, és ekkor megindulhattak a britekkel a tárgyalások, amelyek úgy-ahogy a helyzet rendeződéséhez vezettek, Ma látszat-nyugalom van, de időnként ki-kirobbannak kisebb-nagyobb csetepaték, provokációk. 

Mindezek ismeretében érdemes erkölcsileg mérlegelni a film történetét, a bebörtönzöttek leírhatatlan szenvedéseit, megaláztatását, elkeseredett ellenállását és hősiességét.  Nem egyszerű a képlet. Ezek az emberek – terroristák voltak. Öltek. Ártatlanokat és hibáztathatóakat egyformán. Büntetésük aránytalan és embertelen, ellenállásuk eredménytelen, bíráik, fogvatartóik, a hatalom gyakorlói közömbösek ügyük iránt. Nem engednek jottányit sem, még az első haláleset után sem.  

A bebörtönzötteket sem vak hősködés vezérli a halálba, hanem mélységes kétségbeesésük. Az a felismerés, hogy annál, ami van, a halál sem rosszabb, és inkább az önkéntes halált választják. Ez a tragédiájuk, és ez a tragédia, a kiúttalanság felismerése hozza meg a katarzist: az erőszak erőszakot szül, de az áldozat nem hiábavaló. 

A film sajátossága a lassú kameramozgás. Sokkal lassabb, mint amit megszoktunk a pergő hollywoodi alkotásoknál. Lelassul, mint az elítéltek élete a börtönben. Elidőz egy-egy kézen, arcon, falon vagy ablakon, hogy átélhessük a rabok iszonyatos helyzetét. Kiragad egy-egy arcot, szemvillanást, ami jelzi, hogy a fogvatartók is kezdik szégyellni, amit tesznek. A rabkórházi ápoló kézfejére tetoválva látni a protestáns milícia rövidítését – a következő képsoron az ápoló hagyja félholt beteget a padlóra zuhanni. Az ilyen képek beszédesek. Figyelni kell rájuk, mert jelentősége van minden látszólag értelmetlen képsornak.  

Figyelni kell a történetre. Figyelni kell minden kereszténynek ebben a történetben a hogyanokra és a miértekre. Figyelni kell erre a filmre, mint művészi alkotásra, mind dramaturgiája, mind képi megvalósítása miatt. 

Ajánlom ezt a filmet minden 18 éven felülinek.