Az utolsó ház balra

Létrehozás: 2009. június 10., 13:02 Legutolsó módosítás: 2009. június 10., 13:05

The Last House on the Left, színes feliratos amerikai film, 2009.

Az utolsó ház balra

Az utolsó ház balra

Szinte mindig egy kis hétvégi kiruccanással kezdődik minden. Megnyugtató környezetben, vidéken, távol a város zajától, ahol nem történhet semmi rossz az emberrel. Vagy mégis? Nem hiába játszódik a leghatásosabb pszichothrillerek legtöbbje ebben az elzárt közegben, ami egyik pillanatról a másikra változik át félelmetes ketreccé. Vörös Katinka írása.

Az utolsó ház balra az azonos című 1972-ben Wes Craven (Rémálom az Elm utcában, Sikoly-trilógia) rendezésében készült horror átdolgozott és felfrissített változata. A horrormester most a produceri székből követte figyelemmel a forgatást, a görög rendezőre, Dennis Iliadisra hagyva a rendezői pozíciót, aki ezzel az alkotással mutatkozott be Amerikában. (Előző filmje, a Hardcore győzte meg az alkotókat arról, hogy ő a legalkalmasabb a remake elkészítésére.) Az eredeti film esetében Craven a lehető legalacsonyabb költségvetésből kellett hogy dolgozzon, ezért saját elmondása szerint kénytelen volt kihagyni jó pár olyan jelenetet, melyek a szereplők hátterét, árnyaltabb megjelenítését szolgálták volna. Most azonban megadatott ez a lehetőség . Iliadis nem habozott újragondolni a történetet és a karaktereket, hogy még ütősebb, még felkavaróbb filmként születhessen újjá a klasszikus.

A két főszereplő lány, Mari Collingwood és barátnője, Paige véletlen folytán keveredik egy hidegvérű gyilkosokból álló banda fogságába, akik a Mariék nyaralója melletti erdőbe viszik a lányokat, hogy szórakoztassák magukat kínzásukkal. Hiába a szökési kísérlet, a vad ellenállás a túlélésért. Paiget megkéselik, és belehal sebeibe. Mari, miután megerőszakolták, a tavon át igyekszik elmenekülni, de meglövik. Gyomorforgató és sokkoló az a kegyetlenség, amivel a lányok szembesülnek, és félelmetes az a kiúttalanság, ami a szemükben tükröződik. A néző azt hihetné, hogy ennél már nem lehet tovább menni, pedig még csak ezután fordul a kocka, és kezdődik meg a gyilkosok tortúrája, amit azután élnek át, hogy betérnek balról az utolsó házba a Collingwood birtokra.

A gyermekükért bosszút álló szülők motívuma sem számít újdonságnak már a műfaj alkotásainak sorában, de az a brutalitás és mindenre elszántság, amivel az anya és az apa a felismerés után nekiront a bűnözőknek, kétségtelenül a székekbe szögezi a nézőket. A remakeben a szülők bosszúja – a már említett kimaradt jelenetek miatt – jóval megalapozottabb és kidolgozottabb, mint az eredeti műben. A motivációt még csak elfogadhatjuk magunkban, mégis a megdöbbentő képsorok nem hagynak nyugtot egy pillanatra sem, és a moziteremből kilépve is szorongató a gondolata annak, hogy akár bármelyikünk kerülhet még ilyen helyzetbe Akkor vajon melyik emberi élet lenne fontosabb számunkra, és mennyire tudna parancsoló lenni az erkölcs, ha a saját életünk, vagy gyermekünké függne attól, képesek vagyunk-e elvenni valaki másét?    

Iliadis sem vonultat fel sztárszínészeket – ahogy azt Craven sem tette. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, mind a gyilkosok, mind az áldozatok, és az áldozatból lett gyilkosok is ijesztően hitelesen alakítanak a vásznon. A lányok kétségbeesése, a bandatagok hidegvére és kiszámíthatatlansága, a szülők folyamatos feszültsége végig ott vibrál a film 110 percében. Minden premier plán, ami egy élettelen arcot, vagy egy rettegést tükröző szempárt mutat, sokkolóan vág a néző arcába. A szinte végig kézikamerával készített felvételek pedig még gyomorforgatóbbá teszik az amúgy sem könnyen nézhető jeleneteket.

Az eredeti film rajongói nem fognak csalódni a végeredményben, és minden bizonnyal a horror-thriller-kedvelők sem. Azonban gyanútlan áldozatai is lehetnek a filmnek, senki se ringassa magát abba a tévhitbe, hogy egy könnyű esti mozizás elébe néz, ha beül az alkotásra.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben