Az út

Szabó-Pap Gabriella ajánlója:

Több mint tíz év telt el azóta, hogy valamilyen rejtélyes kataklizma elpusztította mind az épített, mind a természeti környezetet. A maroknyi túlélő éhezve-fázva, magányosan kutat élelem után, és rettegve bujkál a rablóbandákba vagy kannibál hordákba verődött többi túlélő elől. Ebben a kihűlt, szürke, elembertelenedett világban a Nő nem bírja a szenvedést, a kilátástalanságot, és az önkéntes halálba fut. De az ő tanácsára útnak indul a Férfi kettőjük Gyermekével délnek, a tengerhez, remélve, hogy ott életlehetőségre bukkannak.

Ez az út, amelyen a Férfi a kölykét védő vadállat érzelmeivel, kitartásával és ravaszságával halad a Gyermekkel, tanítgatva a veszély felismerésére, a túlélésre. A Férfinak még vannak fel-felvillanó emlékképei a normális életről, de ezek csak fokozzák kínjait, ezért inkább feledni igyekszik. Még a Nő fényképét is eldobja, a Gyermeknek anyjáról már ennyi emlék sem jut. Az állandó rettegés fokozatosan kiöli az emberséges érzéseket a Férfiból, és még a Gyermek könyörgésére is csak nagy nehezen tesz egy-egy apró, segítő gesztust a velük nem ellenséges, útjukba kerülő, magányos sorstársaknak. „Mi jók vagyunk. Mi nem eszünk embert” – tőle már csak ennyi telik a sok szenvedés hatására. De a Gyermekben él az emberség apró szikrája, az a természetes jóság, amelyről Pál apostol azt írja, hogy még az Istent nem ismerőkben is benne rejlik. A történet vége felé már át is lendül az erkölcsi súlypont: a Gyermek akarata vezérli a Férfit, az apát, az idősebbet. A Férfi halála után a Gyermek rátalál arra a családra, ahol örömmel befogadják. Az út nem ér véget, a szenvedés sem, de a Gyermek biztonságban van a „jók” közt, akik „nem esznek embert”.

A lepusztult világban lepusztult jellemek ábrázolásához már nem is kellenek különösebb színészi eszközök. Viggo Mortensen azonban nagy művész, többet ad, mint várnánk. A szeme, amely a film elején, még a történetben említett tízévi kínlódás után is élesen villan, csillog. A film vége felé azonban egyre fakóbb, pillantása egyre tompább. Érezhetjük, amit a Gyermek nem tud még felfogni: ennek a Férfinak elfogyott az ereje, érzi a közeledő halálát.

A Gyermek eleinte közömbös hangja viszont egyre csengőbb, fényesebb, ahogy az erkölcsi vezér-szerep hozzá kerül át.  Kodi Smit-McPhee ragyogó gyermekszínész!

A 20. század technikai csodáktól elbűvölt emberét még a világpusztulás technikája érdekelte. Ezt tükrözték a világ pusztulásáról szóló katasztrófafilmek, a thrillerek. Az volt a kérdés, hogy milyen technikával, hogyan és kik törnek a világ pusztulására, kik és milyen technikákkal tudják ezt megakadályozni. A 21. század embere, aki megtapasztalta, hogy a természeti katasztrófák vagy a terrorista akciók következtében a technika csődöt mond, a világ, vagy egy jelentős része valóban elpusztulhat, előtérbe kerül a túlélés témája. Most már sokkal inkább az a kérdés, hogy „és mi lesz aztán?” A túlélés, mint alaptéma, újra felveti az emberi erkölcs örök kérdéseit. Bár egyértelmű, hogy a katasztrófafilmek finanszírozására csak az amerikai filmiparnak vannak megfelelő anyagi eszközei, mégis szerencsés, hogy így alakult. Az amerikai ember gondolkodását ugyanis mélységesen áthatja a keresztény valláserkölcs, amely az évszázadok során hagyománnyá, viselkedési normává emelkedett a nem-vallásos lakosság körében is, így szinte magától értetődően motiválja az emberi válsághelyzetek megoldásáról szóló történeteket. Az apokaliptikus témájú filmekben, regényekben ez az erkölcsiség a vezérmotívum, ez a túlélés minden formájának kulcsa. Ezt nem csak látni, meglátni és értelmezni a magunk számára igen  fontos, még az amerikai filmek kedvesen naiv, leegyszerűsített megközelítéséből kiindulva is.

Ha irodalmi művet adaptálnak filmre, mindig izgalmas kérdés azt vizsgálni, mennyi megy át az irodalmi műből a teljesen más kifejezésmódot kívánó filmalkotásba. Szükségszerű a rövidítés, a lényegi elemek kiemelése, de a filmre adaptált irodalmi műveknek nem ritkán még a mondanivalója is változik, sőt, torzul. A méltán híres Forrest Gump című film (alap: Winston Groom regénye, magyarul: JLX kiadó, 1994), vagy az Updike regényéből filmre írt Eastwicki boszorkányok erre adnak példát. Cormac McCarthy művéhez azonban szinte hozzá sem kellett nyúlni. Az eredeti mű dialógusai ugyanolyan kurták, egy-két szavasak, mint a filmben. A leíró részek, az emlékek képpé formálása inkább erősítik a mű mondanivalóját, semmint szegényítenék, vagy átformálnák. Új stílus az irodalomban? Vagy csak a téma adja a lepusztult stílust? Hányan veszik a fáradságot ahhoz, hogy ne csak filmen, hanem eredetiben is elolvassák a műveket? Hányan készek a könnyen felfogható képi kultúra mellett az írott mű értelmezésével is megtornáztatni agyukat, alkotó fantáziájukat? Elsivárosodik a szellemi tájunk, mint a természeti táj az apokaliptikus témájú filmekben?

Készült Cormac McCarthy azonos című regényéből, amely magyarul megjelent a Magvető Kiadónál 2010-ben, lásd könyvajánlónkat is!