A látogató

A főszereplő egy családi és szakmai bánatokba süppedt professzor, akit egy váratlan helyzet összehoz egy fiatal párral: illegális bevándorlókkal. Szabó-Pap Gabriella írása. 

A magába dermedt emberből némi habozás után kibukik a részvét: nem képes sorsukra hagyni a nehéz helyzetüket méltósággal viselő fiatalokat. Az együtt töltött napok alatt megérinti a professzort a fiatalok idegen, de érdekes kultúrája, emberi tartása, kreativitása, vidámsága. A részvét részvétellé terebélyesedik az ismerkedés során: a professzor megismeri bujkáló, de reménykedő életüket, félelmeiket, örömeiket. Védelmébe veszi a fiatalokat, de a palesztin férfi egy apró szabályszegés miatt lebukik, és támogatójuk minden erőfeszítése ellenére bekövetkezik a tragédia: kitoloncolják.

A fiatal pár emléke azonban élő marad a professzorban: eltűnik, feloldódik élete dermedtsége, üressége. 

Napjaink globalizálódó világában mindennapossá válik a migráció, a „látogatás”, egyik világból a másikba, egyik kultúrából a másikba. Menedéket, befogadást, elfogadást kérnek a „látogatók”, de a „befogadók” is joggal várják el, hogy a látogatók a számukra új kultúrához, szabályokhoz alkalmazkodjanak. Ha a két fél közül csak az egyik is hibázik, abból tragédia lehet. 

Mit hoz magával a látogató? Gazdagítja életünket, színesebbé, érdekesebbé, jobbá teheti.

Mit visz magával a látogató? Az emberségünk, segítőkészségünk emlékét? Vagy az idegenség, az idegen kultúra taszító emlékét? (Nem felejthetjük el, hogy a kultúra nemcsak a művészeteket jelenti, hanem életvitelünket, életmódunk rendjét, értékrendünket is.)

Mit adunk és mit kapunk?  A részvét egyszeri, szép érzése vajon mitől, hogyan válik részvétellé?  

Erről is szól a visszafogott hangvételű, mégis nagyon erős mondanivalót hordozó film. A professzor szerepét megformáló Richard Jenkins méltó az elismerésre (Oscar-díjra jelölt színész 2009-ben), de megérdemelné a vidám arab dobos alakítója, Hiam Abbas, és a szép, komoly, szomorkás szenegáli iparmű- vésznő szerepét megformáló Haaz Sleiman is.