Weltler Sándor – 2009. május 17 – Kol 4,2-4

Ha egy evangélikus ezt a szót meghallja, rögtön a római katolikusokra gondol. Vagyis: idegenkedik tőle. Pedig van evangélikus breviárium is. Ezt ugyan német nyelven adták ki, Berlinben, amit annak idején (még teológusként, tehát 40 évvel ezelőtt) lefordítottam magyarra. Be is kötettem szépen, ahogy illik, és egy darabig használtam is. Aztán fölkerült a polcra, és ott porosodott közel 35 éven keresztül. Most (e nehéz időkben) levettem onnan, leporoltam, és elhatároztam, hogy életem hátralévő részében rendszeresen használni fogom. Mi több, ezen a héten, az imádság vasárnapjának a hetében naponta háromszor lelkésztársaimnak is elküldöm.

Maga a szó azt jelenti, hogy zsolozsmás könyvecske. Három imádságot ír elő naponta: reggel, délben, este. Latinul: METTE, LAUDES, VESPER. Az átlagember ebből csak a harmadikat, a VESPERÁT ismeri. Az evangélikus breviárium témafelosztása a következő: reggel a teremtésről, délben a megváltásról, este a megszentelődésről szólnak az igék, énekek és a zsoltárok. Tudom, hogy a legtöbben azt mondják majd, hogy nekik erre nincs idejük, szükségük. Ha Istennek volt a teremtésre, megváltásra, megszentelésre, és szükségesnek tartotta, akkor nekünk is legyen háromszor öt percünk naponta, hogy ezt megköszönjük neki. Mert nincs nagyobb, szükségesebb égen-földön, mint Istennek a teremtő, megváltó és megszentelő munkája. Erről szól a nagy történet!

Sokan siratják el napjainkban az imádságot, mondván: már imádkozni sem tudunk. Így igaz. Pedig ezer és egy okunk volna arra, hogy megtegyük, ahogyan Urunk kérte: szüntelen imádkozzatok. Igazat adok annak a lelkésznek, akinek valaki egyszer ezt mondta: "Tisztelendő úr, én szívesen imádkoznék, de nem tudom, kiért és miért imádkozzam." Mire a lelkész így válaszolt: "Testvérem, vegyen elő egy újságot, és számtalan okot fog találni rá, amiért imádkozhat. Nem is fogja tudni abbahagyni!" Valóban: ha keresztyén emberként hallgatjuk a tudósításokat, nem leszünk tanácstalanok, mert rengeteg feladatot ad nekünk a mindennapi élet, amiért imádkozhatunk. Háborúk, katasztrófák, szegények, hontalanok, üldözöttek, kirekesztettek.

A hit az imádság lélegzetvétele. "Kihunyt a hit, a tiszta láng már mindenek szívében." - énekelte már Luther is. Nem az Isten, a keresztyénség a halott. Nem lélegzik. Már kihűlőben van. Pedig Isten teremtette, váltotta és szentelte meg az ő népét, gyülekezetét, egyházát. Az előbb említett lelkészhez hasonlóan mondom: aki nem tud miért imádkozni, gondoljon a Szentháromság Isten nagy művére, s máris tudni fogja, hogy miért is kell hálát adnia - mégpedig naponként. (Ha nem tudjuk mi magunk megfogalmazni, vegyük elő a Kiskátét, és az Apostoli Hitvallást követve imádkozzuk el Luther tanítói imádságát. Vajon mikor volt utoljára a kezünkben?)

És ezek után vessünk egy pillantást a mai igére. Pál kitartó, éber, hálaadó imádságra buzdítja a gyülekezetet, egészen konkrét feladatokat adva nekik. Azt tudjuk, hogy a foglyoknak milyen nagy erőt jelentett, hogy a börtönben imádkozhatnak. A német nyelvű evangélikus breviárium egy képpel kezdődik, amelyen (ha nem tévedek) Dániel imádkozik, előtte egy oroszlán. Bár a templomot az imádság házának szokták nevezni, az is, és Jézus nem prédikált ellene, mégis a bibliai gyakorlat szerint a legszebb imádságoknak különös helyszínei voltak és vannak. Az üldözött Dávidnak a barlangok, Dánielnek a verem, Mózesnek, Illésnek és Jézusnak a hegy, Pálnak a börtön, egy másik Pálnak a siralomház, egy magyar püspöknek a Csillagbörtön. Nagyon jól tudjuk, hogyan imádkoztak és imádkoznak a bent lévők. És mit tesznek a "szabadok"? Pál azt kéri a gyülekezettől, hogy imádkozzanak értük. Ámde ne azért, hogy mielőbb szabaduljanak, hanem azért, hogy az Isten igéje előtt nyíljék meg az ajtó. Az a tapasztalatom, hogy önző módon csak az önmagunk előtti ajtók megnyílásáért imádkozunk, ami nem tilos, nem is helytelen, de kevés. Mert az ügy, amelyért harcolunk, nem mi magunk vagyunk, nem a mi ügyünk, hanem ahogyan Pál írja itt levelében: a Krisztus titkát hirdetők, tehát az igehirdetők előtti ajtók megnyílásáért könyörögjön a gyülekezet. Ne pusztán az egyházért, a gyülekezetekért, a papokért - általában, hanem az igehirdetőkért, akik Isten igéjét tisztán és igazán hirdetik, és bátran szólják! -

Nagyon időszerű végül az is, amit a kívül levőkkel kapcsolatban mond. Mert nemcsak a bent lévőkkel kell (kellett volna és kellene) többet törődnünk, hanem a kint lévőkkel is. Bölcsen viselkedni velük szemben, a kedvező alkalmat jól kihasználni, sóval fűszerezett, megnyerő beszédekkel közelíteni hozzájuk. Ízetlen sóval semmire sem megyünk, se a szószéken, se a belső szobánkban! Az igét kell hirdetni, és az igét kell imádkozni is! Az ilyen imádságokban legyetek kitartóak, éberek: és ne szűnjetek meg hálát adni érte: az igéért! Ámen.