Vető István – Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnap – Kol 3,1-7

Kol 3,1-7                           Mátyásföld, Cinkota                           56, 9

(JSir 3,22-26.31-32)             2009. szeptember 27.         388, 298₁, 291

(Lk 7,11-17)    Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnap              

            A feltámadás reménysége a halál árnyékában 

Bevezetés: Az elmúlt héten volt alkalmam arra, hogy megnézzem a régi gyülekezeti házat. Sajnálatos, hogy ez a hajdan szép és praktikus épület ilyen állapotba került. Pedig látszik rajta, hogy sokat és szívesen használták. Számtalan funkciója volt. Erre utalnak a dobogók, a függönyök, a tálaló, a még megmaradt berendezési tárgyak, s a kedves tabló a fiatalok fényképeivel. Nem kell statikusnak lennem, hogy megállapítsam, az épület életveszélyessé vált: a falak megindultak, s ki tudja – talán az alap nem tudja megtartani, vagy talán valami más oka lehet a repedéseknek. Egy biztos: a szakértői véleményt sokan ismerik, s nekem is elmondták: ezt a házat a jól megépített tetőszerkezet tartja össze.

Mai alapigénk egy nagyon fontos valóságra hívják fel a figyelmünket: legtöbbször mi csak testi-lelki építményeink repedező falait, süllyedő alapját látjuk. Megrémülünk életveszélyes állapotukon, s tudjuk: napjaink meg vannak számlálva. Pál apostol viszont arra int minket, hogy ne a földiekkel törődjünk, hanem az odafennvalókra tekintsünk. Lelki házunk falai ingadoznak, mulandó testi sátorunk is omladozik, de nekünk nem ezekre kell néznünk, hanem az odafennvalókra!

S ez igaz személyes életünkre, családi kapcsolatainkra, de az egész gyülekezet, az egyház létére is. Sokszor talán azért keseredünk el, mert nem látunk tovább a kudarcoknál, a tragédiáknál, az elmúlás valóságánál. Pál ma erre biztat: „Az odafennvalókkal törődjetek!” 

1. Az Úr a garancia az életre. Az ószövetségi olvasmányt Jeremiás Siralmaiból idéztem. Az egész könyv – bár nem túl hosszú – arról szól, hogy Izráelnek szenvednie kell bűnei miatt. El kell viselnie az ellenség pusztítását, a száműzetés hosszú évtizedeit, az idegen népeket, az idegen isteneket. Nyugodtan mondhatjuk: Izráel halálra van ítélve... Vajon lehet-e még valami reménysége ennek a népnek, miután maga az Úr ítéli meg őket? Számtalanul megmutatkozott már a történelem folyamán, hogy Istenbe bele lehet kapaszkodni, még akkor is, ha semmi érdemünk nincs előtte. Akkor is kérhetjük segítségét, oltalmát és vigasztalását, amikor éppen Tőle való elfordulásunk miatt ért minket veszedelem, bánat vagy gyász.

Izráel népe ezzel a bizalommal fordul most is az Úrhoz. Úgy, ahogy azt megtette Ábrahám, Jákób és József is, ahogy megtette Mózes és Dávid is – és most vég nélkül sorolhatnánk a példákat az említett személyek méltatlanságára. Mégis azt látjuk, hogy imádságuk meghallgatásra talál, és oltalmukat megtalálják az Úrnál. 

2. Krisztus ajándékoz meg az élettel. Isten minden ígérete és ajándéka Jézus személyében teljesedik be az akkor élők számára, s a mi számunkra is, akik az Ő követői vagyunk. A naini ifjú története csodálatosan megmutatja számunkra Isten végtelen irgalmát: Mit is várhat ez az özvegyasszony, miután férjét eltemette, s most fia halottas menetének az élén ballag a halál felé. Mit várhat egy vándortól, egy híres tanítótól és rabbitól, akit Mesternek neveznek: bölcs gondolatokat az élet rendjéről, üres vigasztalást és néhány emberi bátorító szót? Sokkal többet kap: életet! Nemcsak fia életét kapja vissza, hanem az ő élete is újra értelmet nyer – elsősorban fiában, de nem utolsó sorban saját életfelfogása is gyökeresen megváltozott. Találkozott az élet Urával, s ez a találkozást őt is az élet hírnökévé tette.

Erről az életről beszélhetünk mi is, Krisztus húsvéti tanítványai. Ezért énekeltünk húsvéti éneket, ezért hangzik az igehirdetés a feltámadás öröméről.

3. Életünk el van rejtve Krisztusban. Miért fogalmaz így Pál? Miért van „elrejtve” az életünk? Hát nem látszik rajtunk, hogy élünk? A Jelenések könyvében vagy egy mondat, ami már sokszor szíven ütött: „Azt mondják rólad, hogy élsz, pedig halott vagy.” Megdöbbentő ez a kijelentés. S valóban így is van. Nem az élet felé, hanem a halál felé rohanunk.

Egyedüli reménységünk, hogy ha Krisztusra nézünk, s tőle kérünk igazi életet – örök életet a Benne való hit által. 

Befejezés: Most már értjük, miért a tető tartja össze a mi roskadozó építményeinket! Az odafennvalókkal törődjetek! Ott van életünk értelme és célja!

                                                                                   Ámen