Vető István – Szentháromság ünnepe utáni 14. vasárnap (Tanévnyitó istentisztelet Cinkotán)
Cinkota, Jn 6, 60-68 – 2009.09.13.
Jn 6, 60-68 Mátyásföld, Cinkota 233, 9
(1Móz 28, 10-19) 2009. szeptember 13. 461
Gal 5, 16-24 Szentháromság ünnepe utáni 14. vasárnap 3571, 293
Tanévnyitó istentisztelet
Uram, kihez mennénk?
Bevezetés: Ma Cinkotán tanévnyitó istentiszteletet tartunk. Örülök, hogy ennek szervezésébe bekapcsolódtak a fiatalok, és vállalták, hogy a liturgiában részt vesznek: igéket, imádságokat olvasnak fel, s így kapcsolódnak be a gyülekezet közös könyörgésébe. Szükségünk van Isten erejére, hogy újat kezdhessünk. Szeretnénk Krisztus tanítványai lenni, de tisztában vagyunk azzal, mennyire ingadozik a hitünk, mennyire el tudnak minket tántorítani Tőle földi kísértések.
Azoknak, akik Jézus közelében éltek, megadatott az a kiváltság, hogy közvetlenül Tőle, első kézből vegyék az evangéliumot. Mégis azt tapasztaljuk, hogy elbizonytalanodik a meggyőződésük, és már nem tűnik olyan jó ötletnek az Ő követésében járni. „Kemény beszéd ez” – ismeri el maga Jézus is. Kemény beszéd az, ami lemondásról, önfeláldozásról, az élet odaadásáról szól. Sokan elfordulnak, s ez a mozdulat kifejezi érzéseiket, amit legtömörebben ezzel a szóval tudok ábrázolni: csalódás...
„Nem járok vele többet” – halljuk sokszor fiatalok ajkáról, amikor jönnek kifelé az iskolából, és egymással beszélgetnek. Mit is jelent ez a szófordulat? Nem járok vele többet: vagyis szakítottam vele. Eddig olyan jó volt vele, eddig minden olyan szép volt mellette: udvarias volt, ajándékokat hozott, elvitt pizzázni, kézen fogva sétálgattunk – de most már minden megváltozott! Olyan idétlen lett, egy mafla megjegyzésével úgy megbántott, hogy azt sosem tudom neki megbocsátani... Nagyjából ilyen magyarázatok szoktak elhangozni. Mi az oka ennek az elfordulásnak? A csalódás...
A csalódásnak azonban komoly előtörténete van. Csak abban tudunk csalódni, akit azelőtt nagyra becsültünk, szerettünk, akihez szorosan hozzá tartoztunk, akihez ragaszkodtunk. Csalódni nemcsak emberekben lehet, hanem eszmékben, elvekben, ígéretekben és reményeinkben is. Az a tapasztalat, hogy ez a csalódás nem kíméli az egyházat sem. Igen, sokan csalódnak az „egyházban” – s ez leginkább úgy történik, hogy csalódnak az egyház szervezetében, az egyház hivatalos személyiségeiben, képviselőiben, vagy az egyház tanításában, nyilatkozataiban.
Most, egy új munkaév kezdetén ezektől a csalódásoktól szeretnék megóvni mindenkit. S akiben már kialakult a csalódás, azoknak a bizalmát szeretném visszaszerezni.
A tegnapi országos presbiteri tanácskozás első előadója, Gáncs Péter püspök éppen erre hívta fel a figyelmet. Ma már nincs olyan nagy vonzása templomainknak, mint korábban. Szociológusok kimutatták, hogy a bizalmi index tekintetében sem állunk előkelő helyen. Nem csoda, ha szülők nem akarják hitoktatásban részesíteni gyermekeiket, vagy csak egyszerűen nem tartják fontosnak, vagy talán eszükbe sem jut ez a lehetőség.
Vajon honnan táplálkozik ez a csalódás Istennel, az Ő népével és annak életével kapcsolatban?
1. Álomvilág. A csalódások nagy része ezzel magyarázható. Valljuk meg őszintén: az egyházról nekünk is vannak szép elképzeléseink. Sokszor kopogtatott be hozzám hajléktalan, hogy segítsem ki néhány forinttal. Elutasításomat látva elképedtek, és szemrehányóan így kiáltottak fel: de hiszen maga pap, magának segítenie kell!
Ezek az elvárások fogalmazódnak meg a hívekben egy-egy gyülekezettel kapcsolatban is. Ha azonban ez az álomvilág megsérül, akkor következik a csalódás és az elfordulás.
Jézus követői csodálattal bámulták a Mestert. Itták szavait, ámultak cselekedetein, várták csodáit, és olyan boldogok voltak, hogy ott lehetnek mellette! A Hegyi Beszéd, az 5000 ember megvendégelése, a gyógyítások mind arra bátorították az embereket, hogy elkötelezzék magukat Jézus mellett. Gondoljunk csak Péterre, aki meghalni is kész volt Jézusért...
Ő azonban nem hagyta, hogy tanítványi ebben az álomvilágban éljenek! Kijózanította őket, és kinyitotta szemüket a valóság meglátására.
2. Realitás. Mi a realitás Jézus követésével kapcsolatban? Az, hogy ez az út nagyon nehéz és veszélyes. A felolvasott evangéliumi szakaszban arról tanít, hogy kemény beszéd az, amivel felkészíti tanítványait az Ő útjának a vállalására. Azt akarja, hogy követői világosan lássák, mit vár el tőlük. Nem szépíti a helyzetet, hanem bemutatja valós nehézségeket.
Amikor az iskola kezdésére gondolunk, az előttünk álló feladatokra is így tekintünk: tudjuk, hogy ez az év nehezebb lesz, mint a tavalyi. A jó tanár sem rejti véka alá a nehézségeket, hanem inkább felhívja a diákok figyelmét a követelményekre, és buzdítja őket a kemény munkára.
Az istentiszteleten elhangzott Jákób története is: ez a fiú álomvilágban élt édesanyja oltalma alatt. Mindvégig abban reménykedett, hogy egyszer majd tényleg ő lesz az örökös, és minden az övé lesz. Ezért nem félt furfanggal és csalással megszerezni mindazt, ami ehhez szükséges volt: az elsőszülöttségi jogot, s hozzá még idős apja áldását is.
Gonoszsága miatt azonban bűnhődnie és menekülnie kellett. S ott (ég és föld között) – távol a szülői háztól, s még messze a menedéket jelentő rokonoktól – rá kellett döbbennie a realitásra: egyedül van, magára hagyva bűnei terhével és felelősségével. Csalódott Istenben, csalódott szüleiben, testvérében, bizonyára csalódott saját magában is. Vajon lesz-e kiút? …
Ezek a kérdések talán megfogalmazódtak a mi szívünkben is. Csalódások egész sorozatát éltük át. Vajon lesz-e kiút? S ezt a kiutat valóban kereshetjük Istennél, Krisztusnál, az egyháznál, a lelkésznél, a hitoktatásban?
S ahogy ráborult Jákóbra a sötétség, Isten megadta a választ. Álmot látott, de ez az álom nem az álomvilágba vitte vissza, hanem a realitásba: abba, hogy bármilyen távol is került Isten félelmétől és szeretetétől, Ő nem hagyta el, hanem jelenlétével vigasztalta. S Jákób megértette a leckét: a követ, amelyen aludt, oltárként felállította, s a helyet elnevezte az Úr jelenlétéről.
A kétségbeesett tanítványok is megkapták a választ. Amikor arra a kérdésre kellett válaszolniuk, hogy „Ti is el akartok menni?”, magukban végiggondolták esélyeiket. Tudták, nincs másol vigasztalás, nincs máshol segítség, nincs máshol kegyelem – csak Krisztusnál. Ez a realitás!
3. Bizalom. Ez váltja fel a csalódást. Isten nem úgy dönt felőlem, nem úgy irányítja életemet, ahogy én szeretném – mégis megbízom benne, és várom munkálkodását. Lehet sokféle kérdés ma a gyermekekben, a szülőkben, nagyszülőkben, hogy vajon megbízhatnak-e egy lelkészben, az egyház hivatalos képviselőjében. Vajon megkockáztathatják-e, hogy gondolataikat ő formálja át, és Krisztushoz vezesse? Jó-e ez egyáltalán? Csak a tanítványok válasza cseng a fülembe: „Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad!”
Befejezés: Tegnap a presbiteri találkozó zárásaként Ittzés János püspök úr tartott áhítatot. Idézte dr. Fabiny Tibor néhai egyháztörténész professzort, aki a Magyarországi Evangélikus Egyházat így jellemezte minden szenvedésével, nyomorúságával, kegyelemre szoruló sorsával együtt: kereszt formájú egyház.
A cinkotai templom formája is erről tanúskodik. Kereszt formájában ülnek benne az emberek. Nem is tanúskodhatnak másról, mint Krisztusról, róla is csak mint a Megfeszítettről. Aki az Ő kegyelméről bizonyosságot nyert, szívből tudja zengeni kedves énekünket:
Ha körülnézünk ebben a templomban, itt is megtestesül a kereszt formájú egyház képe. S hogy ezt most még inkább átéljük, kérem segítőimet jöjjenek most ki az oltár elé! Körülvéve a kegyelem fürdőjét, arccal a Krisztus áldozatára emlékeztető oltár felé.
Azzal kezdtem, hogy sokan kimondják: „Nem járok vele többé!” Aki azonban megtapasztalja kegyelmét, csak úgy válaszolhat hívására, mint ahogy azt egyik kedves énekünk megfogalmazza:
337. számú énekünk így kezdődik: „Istentől el nem állok, Ő sem áll tőlem el. Szüntelen vele járok, átfogom hitemmel!” Kérem Isten Szentlelkét, hogy ez a hitvallás fogalmazódjon most meg sokak ajkán az új munkaév kezdetén.
Ámen
