Tóth Károly István – Szentháromság ünnepe után 8. vasárnap – 2010. 07. 25.

 ¹Így szólt hozzám az Úr igéje: ²Menj és hirdesd Jeruzsálemnek: Ezt mondja az Úr: Emlékszem rád: ifjúkorod hűségére, mátkaságod szeretetére, amikor követtél a pusztában, a be nem vetett földön. ³Az Úr szent tulajdona volt Izráel, termésének a legjava. Akik ették, mind meglakoltak, rossz végük lett – így szól az Úr.  ⁴Halljátok az Úr igéjét, Jákób háza és Izráel házának minden nemzetsége! ⁵Ezt mondja az Úr: Mi rosszat találtak bennem őseitek, hogy eltávolodtak tőlem? Hitványságok után jártak, és maguk is hitványakká váltak.  ⁶Nem kérdezték: Hol van az Úr, aki kihozott bennünket Egyiptom földjéről, és vezetett bennünket a pusztaságban, a sivár és szakadékos földön, a szikkadt és veszélyes földön, ahol nem járt senki, és ember nem lakott? ⁷Dúsan termő országba hoztalak benneteket, hogy élvezzétek gyümölcsét és javait. De amikor bejöttetek, országomat tisztátalanná, örökségemet utálatossá tettétek. ⁸A papok nem kérdezték: Hol van az Úr? A törvény magyarázói nem ismertek engem, a vezetők hűtlenül elhagytak engem, a próféták Baal nevében prófétáltak, és haszontalanságok után jártak. ⁹Ezért még perbe szállok veletek – így szól az Úr –, és perelni fogok még unokáitokkal is!

²⁹Miért pereltek velem? Hiszen ti hagytatok el hűtlenül – így szól az Úr. ³⁰Hiába vertem fiaitokat, a fenyítés nem fogott rajtuk. Fegyveretek úgy irtotta prófétáitokat, mint a pusztító oroszlán. ³¹Ti, mai emberek! Figyeljetek az Úr igéjére! Olyan lettem én Izráelnek, mint a puszta, vagy mint a homályba borult föld? Miért mondta az én népem: A magunk útján járunk, többé nem megyünk hozzád! ³²Elfeledkezik-e ékszereiről a lány, díszes övéről a menyasszony? Rólam elfeledkezett népem számtalanszor.

(Jer 2,1-9.29-32)

Keresztény Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Annyi mindent elfelejtünk. Valaha megtanult iskolai anyagot, verseket, évszámokat. De hétköznapi időpontokat, tennivalókat, neveket is. És fontosabbakat is. Olyan könnyen elfelejtjük egymásnak a valaha kapott szeretetet, odafigyelést. Olyan könnyen elfelejtjük az igazán fontos célt, mint egy távoli igazgyöngyöt, és helyette csak apró, hétköznapi kavicsokat keresgélünk. Feledékeny emberek vagyunk.

Ez az ige is ilyen feledékenységről szól. Isten népének a feledékenységéről, és benne az egyes ember emlékezetkieséséről. Megdöbbentő szembesülni Istennek Jeremiás által üzent kemény szavaival.

„Nem kérdezték: Hol van az Úr, aki kihozott bennünket Egyiptom földjéről. Nem ismertek engem. Elfeledkezik-e ékszereiről a lány, díszes övéről a menyasszony? Rólam elfeledkezett népem számtalanszor.”

Ezt hirdeti meg Isten igéje: Isten népe is szépíti és ékesíti magát, de nem Istennel. Szeretetet keres, de nem Istennél. A pogányok az értéktelen bizsuikat is megbecsülik, Isten népe az igaz gyöngyét eldobta.

Tehát nem valami mosolyognivaló szórakozottságról van szó. Hanem hogy az igazi éltető víz forrását, az egyetlen reménységet, a valóban fontos célt felejtjük el. Azt, hogy igenis hajlamosak vagyunk arra, hogy elfelejtkezünk az igazi kincs létéről, és értéktelen, haszontalan kacatokra fecséreljük az időnket.

Ezek a prófétai szavak eredetileg olyan környezetben szólaltak meg az Ószövetség népe számára, amikor már évszázadok teltek el azóta, hogy Isten Mózes segítségével kivezette őket Egyiptomból, hogy átvezette őket a pusztán, törvényt adott nekik, szövetséget kötött velük. Évszázadok teltek el azóta, hogy bevitte őket Kánaán földjére, hazát ajándékozott nekik. Évszázadok teltek el azóta, hogy a nagy királyok, Saul, Dávid és Salamon segítségével erős, egységes országot kovácsolt belőlük, felépült az Isten temploma Jeruzsálemben. És elfelejtették.

Takácsiban is évszázadok teltek el azóta, hogy az egész evangélikus gyülekezet egy emberként küzdött azért, hogy Isten felismert, meghallott üzenete megszólalhasson. Hogy megmaradjon a közösség vele és egymással. Évszázadok teltek el azóta, hogy templomot épített a  takácsi gyülekezet, olyan áldozatvállalással, ami ma talán elképzelhetetlen. És elfelejtettük?

És a mi saját életünkben is talán évek teltek el azóta, hogy megtapasztaltuk annak az örömét, hogy Istennel közösségbe lehet kerülni. Évek azóta, hogy legalább egy kicsit megérintett, megmozdított az üzenete, hogy megszólalt bennem az a hang, hogy ezt érdemes meghallani, erre érdemes építeni, ezt érdemes megélni. És elfelejtettem?

De ez az ige mégsem csak a felejtésről szól, hanem elsősorban az emlékezésről.

„Emlékszem rád: ifjúkorod hűségére, mátkaságod szeretetére, amikor követtél a pusztában. Az Úr szent tulajdona volt Izráel, termésének a legjava.”

Kedves Testvérek! Vegyük észre, micsoda ellentmondás van ennek a mai igének a két része között. Az ember felejtése és az Isten emlékezése között. Az ember elfelejti a jót, az értékest, és csak az értéktelent látja. Az Isten viszont mégis elsősorban a hűségre, az értékre emlékezik és emlékeztet. A legdurvább hátat fordítás vagy arculütés sem téríti el őt ettől. Isten mégis emlékezik, helyettünk is emlékezik.

Egy történetben egy orvosi asszisztens azt meséli el, hogy egy reggelen milyen különös találkozásban volt része. Így emlékezett vissza arra a reggelre.

„Zsúfolt reggel volt a rendelőben, amikor 8:30 körül bejött egy bekötözött ujjú idős úr. Rögtön szólt, hogy siet, mert 9:00 órakor van egy fontos találkozója. Kértem, hogy foglaljon helyet, tudván, hogy eltelik még fél óra, míg megérkezik az orvos. Figyeltem, milyen türelmetlenül néz percenként az órájára.

Idő közben arra gondoltam, hogy nem lenne rossz, ha levenném a kötését, és megnézném, miről van szó. A seb nem tűnt olyan súlyosnak… az orvosra várva, eldöntöttem, hogy fertőtlenítem a sebet, és egy kis beszélgetésbe elegyedtem. Megkérdeztem, hogy mennyire fontos a találkozója, talán egy másik orvosi kezelésre kapott időpontot. Nem szeretné-e mégis megvárni az orvost a seb kezelésére?. Azt válaszolta, hogy feltétlenül az idősek otthonába kell mennie, ahogyan évek óta mindig teszi, hogy reggelizzen a feleségével.

Udvariasan, a felesége egészsége felől érdeklődtem. Kedvesen, az idős úr elmesélte, hogy az Alzheimer kóros felesége 7 éve él az idősek otthonában. Gondolva, hogy a feleség, egy tiszta pillanatában esetleg felizgatná magát az ő késése miatt, siettem, hogy kezeljem a sebét, de az idős úr elmagyarázta, hogy 5 éve nem ismeri fel… Akkor csodálkozva megkérdeztem: »És Ön minden reggel elmegy, hogy együtt reggelizzenek?« Egy édes mosoly, és egy lágy kézsimogatás közben válaszolta: »Az igaz, hogy Ő már nem tudja, ki vagyok, de én jól tudom, ki Ő«. Szó nélkül maradtam, miközben néztem a siető léptekkel távolodó öreget.”

Kedves Testvérek! Ilyen az Isten emlékezete. Ilyen az Isten szeretete. Minden felejtésünk, minden közömbösségünk ellenére ő emlékszik ránk. Emlékszik a hajdani találkozásunkra, és emlékszik, hogy milyennek kellene lennünk.

Évszázadok teltek el azóta, hogy Isten kivezette Izráelt Egyiptomból. Évszázadok teltek el azóta, hogy a takácsi gyülekezet felépítette templomát. Talán évek teltek el azóta, hogy megérintett Isten hozzám szóló üzenete. De ő emlékszik ezekre a találkozásokra. Emlékszik arra, ahogyan meghallottam a szavát, emlékszik a kíváncsiságomra, érdeklődésemre, hitemnek, hűségemnek legalább a csírájára. Minden ellenére elsősorban erre akar emlékezni.

Mint az annyiszor hűtlen izraeli népnél is. Mégis a hitünkre, hűségünkre, bizalmunkra, reménységünkre emlékszik. Jól emlékszik erre, sőt meg is emlékezik róla, nem törli ki emlékezetéből azt a szeretetet, rajongó hűséget és menyasszonyi szerelmet, amivel az egész nap csüngött rajta. Arra a jóra is, amire ők talán már nem. De ő emlékszik. Emlékszik arra, hogy hozzá tartozom, akkor is, ha én már régen elfelejtettem. Akkor is, ha sosem tudtam igazán.

És mindenekfölött emlékeztet a saját hűségére. Arra, hogy megszólított és vezetett. És hogy ma is megszólít és ma is vezet. Arra, hogy ő ma is hűséges hozzám. Akkor is, ha ennek az ellenkezőjét akarja elhitetni, suttogja, rikácsolja szinte minden körülmény, szinte minden kiábrándult ember körülöttem. Akkor is, ha a gyász sötétsége megkérdőjelez minden értelmet, Isten minden hűségét. Mégis emlékeztet: Ő ma is hűséges hozzám.

Ő emlékezik a szabadításra, és minket is emlékeztet. Ilyen emlékeztetés az, hogy az oltárokon, a templomtornyok csúcsán ott áll a kereszt. Hogy újra és újra emlékeztessen, Isten Jézus Krisztusban meddig, a szenvedésig, egészen a halálig hajlandó volt elmenni értem, hogy kiszabadítson minden rabságból. Mert ő emlékszik arra, hogy szabadnak kell lennem a felejtés rabságából, mert hozzá tartozom.

Kedves Testvérek! Annyi mindent elfelejtünk. Valaha megtanult iskolai anyagot, verseket, évszámokat. És fontosabbakat is. Elfelejtjük egymást, és elfelejtjük az Isten hűségét. Ő mégis emlékszik ránk, és emlékeztet minket magunkra. Mert mi már sokszor nem tudjuk, mi kik vagyunk, és ő kicsoda. De ő jól tudja, hogy mi kik vagyunk: az övéi vagyunk. Ámen.