Szűcs Mária – 2009. 03. 22. – 1Kor 10, 14-17

Egy cipőben járunk - de hogyan és merre? 

Alapige: 1 Korinthus 10: 14-17 

10,14 Ezért, szeretteim, kerüljétek a bálványimádást!

10,15 Úgy beszélek hozzátok, mint értelmes emberekhez: ítéljétek meg magatok, amit mondok.    

10,16 Az áldás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megtörünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e?

10,17 Mert egy a kenyér, egy test vagyunk mindannyian, akik az egy kenyérből részesedünk. 

Korinthus

Hol is vagyunk? Korinthusban. A fény, csillogás és a hajnalig tartó vigadalom városában. Egy nagyváros, ami a tenger közelsége miatt közlekedési csomóponttá vált és ez fellendítette a város gazdaságát. Fehérek, feketék, sárgák és mindenféle kultúrájú, vallású, értékrendű ember lakóhelye. Teljes sokszínűség a nyelvekben, a szobrászatban, festészetben, a zenében, igazi kavalkád pozitívumaival és negatívumaival együtt. Szinte láthatjuk magunk előtt a kor metropoliszát, ahol mindig akad program, fesztivál és sportesemény. Ahol a szabadság jeleként mindent szabad, sőt! Egy igazán kulturált ember részt vett a nagyvilági életben, a politikai eseményekben, a különböző vallások lakomáiban és akár a vele járó prostitúcióban vagy aszkézisben. Mint a tengerészek helye, egy kis üzletelés, rumozás hajnalig, egy csepp csempészet a helyiekkel és persze ott az a sok szép nő is - igazi egzotikumok! Egy város, aminek a neve szállóigévé lett: a korinthusi szó- az alkohol, a kicsapongás, a szexuális bűnök jelzőjévé vált. Elég volt csak annyit mondani: korinthusi lány és egy jóérzésű fiú sem gondolt hosszabb kapcsolatra. És semmi sem elítélendő. Korabeli sin city.

Ide érkezik Pál. És hirdeti az igét, Jézusról mesél, aki azt mondja: megbocsáttatnak a bűneid, menj el, DE többé ne vétkezzél. Egy ilyen helyen? Ahol szinte nem is lehet tisztességesen élni?

De hat az Isten. Hat az ige a szívekig és eltalál embereket. Csodával határos módon az Isten Szentlelke erőt vesz az embereken és meggyőzi őket: van értelme bízni abban, hogy van más út és vannak másfajta értékek. És arról, hogy megéri átrendezni az életüket. Szép lassan közösség formálódik. Közösség a fehérek, feketék, sárgákból, a gazdagokból, szegényekből, a mindenféle vallási háttérből érkező matrózokból és kereskedőkből. És az emberi kavalkádban csak egy közös pont van: Jézusban, a Krisztusban való hit. És eggyé lesz a közösség szíve és lelke. Összegyülekeznek házanként, és az egy asztalhoz ülnek. Kicsit talán meseszerűnek is tűnik a szemünkben.

Azonban az asztal köré gyűlő és az ételt megosztó emberek még mindig ugyanott élnek. Ugyanúgy dolgozni járnak, hol hivatalosan, hol nem, ugyanúgy várja őket a feleség, meg egy másik, a férj és egy szerető, ugyanúgy hívják őket vendégségbe, programokra, ugyanazok az ivócimborák. Sok minden nem változott… akkor mit tegyenek? Kivonuljanak? Csinálják úgy, mintha mi sem történt volna? Vajon elég-e ha hisznek Istenben, de az dolgaik ugyanúgy folynak? Hiszen rájuk ezek már nem hatnak. Nem hisznek bennük. 

Pál válasza

A gyülekezetben kavargó kérdésekre küldi el Pál azt a levelet, amiből a mai igénket is olvastuk. Pál erélyesen így szólítja fel a gyülekezetet: kerüljétek a bálványimádást! Erélyesen? Igen, hiszen ő tisztábban látja milyen nagy a tét. Nem nagyon van idő gyengéd lelkigondozásra. Ha elolvasnánk a környező igeszakaszokat kiderülne számunkra, hogy a korinthusi gyülekezet egyik legelevenebb beszédtémája és legégetőbb kérdése a bálványáldozati hús evése vagy nem evése körül forgott. A gyülekezet tagjai mielőtt keresztényekké lettek részt vettek saját vallásaik lakomáin, ahol az aktuális isteneknek feláldozott ételt és italt végül egy asztalközösségben együtt elfogyasztották. Mit tegyenek most a korinthusiak? Szájjal már biztosan nem vallják, hogy hisznek a bálványokban, de vajon a cselekedeteik mit sugároznak? Amikor Pál ott volt, akkor egyértelműen elhatárolódtak ezektől a dolgoktól. Most viszont úgy látszik, a gyülekezet szép lassan visszasodródik. Jönnek a gondolatok: vajon a lakomákra elmehetünk-e? Ha oda nem, akkor az még elfogadható-e, ha egy asztalhoz ülünk-e a bálványimádókkal, ha például vendégségbe hívnak? És ha a piacon olyan hús árulnak vehetünk-e belőle vagy az már „árulás”? Már nem csak a városban van kavalkád, de a fejekben is.

Pál válasza azonban nem arra ad választ, hogy egyenek, vagy ne egyenek a húsból, hanem felhívja a figyelmet a valódi problémára.

Két ponton van veszélyben a gyülekezet

1. sodródnak afelé, hogy elveszítsék a közösséget Istennel, azaz megszűnjenek Jézushívők, lenni és újból bálványimádók legyenek
2. és afelé, hogy elveszítsék - ennek folyományaként - a közösséget egymással, azaz megszűnjenek gyülekezet lenni

1. Jézushívőség elvesztése

Ha ma eljönne hozzánk valaki, hogy menjünk el és mostantól kezdve rendszeresen vegyünk részt aktívan egy másik vallás ünnepében, istentiszteletében (ami bálványimádás), egyszerűen nemet mondanánk. Ha a Krisna völgyben arra kérnének mi is telepedjünk le a középső teremben és ott vegyünk részt az istenek lakomájában vagy a Jehova tanúi kopogtatnak, be hozzánk, hogy higgyük el az ő tanaikat, egyszerűen elhárítanánk azt. Ez túl nyilvánvaló Istentől elfordulás lenne. Ugyanúgy a korinthusiak is tudták, hogy szájukkal sohasem vallanák a bálványok imádatát megint. De vajon mi van a tetteikkel? Hiszen néha azok többet árulnak el a hovatartozásukról, mint a szavaik.

Ugyanígy a mi mindennapi tetteink és döntéseink gyakran jobban vallanak, arról kihez is tartozunk, mint a szavaink. 

Mindannyian kerültünk és kerülünk olyan helyzetbe, amikor azt kérdeztük/zük magunktól: vajon ezt megtehetjük-e Krisztus követőként? Amikor egyszer csak megkérdőjelezzük, vajon nem lépjük-e át a megengedett határt, ami még megengedi, hogy kimondjuk: azért teszek így, mert keresztény vagyok. Talán volt már olyan, hogy egyszer csak mintha nem lett volna békességünk abban, amit az adott pillanatban tettünk, mondtunk vagy, amit elterveztünk. És vannak olyan területei az életünknek, ahol ez az érzések nem csak egyszer bukkannak fel, hanem időről időre döntéshelyzetbe kényszerítenek.

Mindenki érzi azt, hogy hol vannak ezek a területek az életében. Én is, te is és a melletted ülő is. Amikor felmerül a gondolat: vajon ezt még szabad-e? A munkámban, a házasságomban, a gyerekeimmel szemben a barátságomban, mint az egészségemben, a pénzügyeimben, a szavaimban és magammal szemben. És kérdezzük magunkat: helyes-e, Isten szerint való-e a következő lépésünk?

Örüljünk, ha ezt érezzük. Hiszen ez azt jelzi, hogy nem kövesedett meg a hitünk és még nem tompult el a Szentlélek irányítása az életünkben- ez is nagy ajándék!

És mi nagyon sokszor érezzük, mi a helyes. Szívünkbe van írva, vésve. Nem kell, hogy kívülről ostorozzanak minket, ezt így kellene, azt úgy kellene. Érezzük mi azt jól. Éreztük már azt is, hogy milyen, amikor Jézussal közösségben voltunk, és úgy hoztunk meg egy döntést. Amikor akkor szólaltunk meg, és azt mondtuk, amire szüksége volt a másiknak és elhallgattunk a legjobbkor, pedig nehéz volt visszafogni magunkat. Amikor éreztük és tudtuk, hogy ez Isten akarata. És talán még bennünk van az az érzés, amit akkor éreztünk, amikor nem úgy szóltunk, tettünk, mint egy Jézuskövető. Amikor nehéz lett volna a zsoltáros szavaival így imádkozni: „Uram ments meg, mert tiszta az én szívem” és tudtuk, hogy jogos, ami ezután jön. Bármi.

Mert így is megfogalmazhatjuk: Istennel vagyunk közösségben, ha az, amit teszünk, az hozzá visz közelebb és segít abban, hogy jobban hasonlítsunk rá és arra, amit ő képvisel. Bálványimádás az, ami eltávolít tőle, ami arra késztet, hogy ne azt gondoljuk, mondjuk, tegyük, amit ő tenne a helyünkben. Nem csak a korinthusiakat veszélyezteti a bálványimádás, hanem minket is, ugye? Tetteink, szavaink naponta azt mutatják, hogy merre tartunk: Isten felé vagy el tőle.

Vajon Jézuskövetők vagyunk-e vagy bálványimádók? Mert bizony nincs köztes út. 

Így szól(hat)na hozzánk is Pál: Úgy beszélek hozzátok, mint értelmes emberekhez: ítéljétek meg magatok: vajon az a tett,gondolat, ami a fejetekben jár, az Istenhez visz közelebb, mélyebb közösségbe vele, vagy pont eltávolít tőle és így bálványimádásba vezet? 

2. Közösség elvesztése

A másik dolog, ami miatt Pál aggódott az egymással való közösség elvesztése volt. A keresztényeket egykor arról ismerték meg, hogy furcsa módon megszűntek a társadalmi határok közöttük. A szegény adott kölcsön a gazdagnak, a gazdag pénz helyett vigasztalást nyújtott. Az egyszerű halász keresztelt és a rabszolga és a szolgatartó egymás mellett zsoltároztak a közösségben. Kívülről is látszott, hogy a tagok törődtek egymással, hordozták egymást és nem volt az egyik fontosabb a másiknál. A legmélyebb összetartozást azonban ott mutatkozott meg, hogy amikor a kenyeret megtörték, és a bort megosztották, akkor ezzel nyíltan is vállalták egymás és mások előtt is, hogy ők egy közösség Jézusban és Jézus által. Egyformán bűnösök, egyformán az Istenre hagyatkoznak. A gazdag nem azért gazdag, mert olyan jó és közelebb van Istenhez, hanem, mert az Isten így áldotta meg, hogy ezzel sáfárkodjon. A szegényre sem mondták ez után, hogy azért szegény vagy beteg, mert annyira bűnös, hanem várták, hogy Isten a dicsőségét megmutassa azon keresztül, hogyan gondoskodik a szegényről és a betegről, napról napra.

Pál azért volt szomorú, mert szétrombolódni készült az az igazi Jézusi közösség, ami egykor megvolt: most a gazdagok büszkék, mert ők gazdagon megterített asztallal tudják várni a hozzájuk érkezőket, a szegényeknek ez nem adatik meg. A gazdagok, akik szabadon jártak keltek, amikor csak akartak korán odaérkezhettek, és jót teleehették magukat, míg a munkából később odaérkező szegényebbek éhen maradtak. Ahelyett hogy az apostolok szavaival erősítették volna egymást, filozófiai eszmefuttatásokba lyukadtak ki, amit csak egynehányan értettek. Az Isten által alapított egyenlőség már lassan csak eszme volt náluk.

És Pál így szól:

Úgy beszélek hozzátok, mint értelmes emberekhez: ítéljétek meg magatok: a kenyér, amit megáldunk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e? A bor, amit kiöntünk és megosztunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e.

És így folytatja: Mert egy a kenyér, egy test vagyunk mindannyian, akik az egy kenyérből részesedünk.

Pál ezt kérdezi tőlük: vajon tényleg értitek-e mi történik, amikor asztalhoz ültök? Ahogyan egy a kenyér és egy a bor, úgy egyek vagytok Jézusban. Valóban egyek vagytok?!!! 

A kereszt szükségessége- A közösség nem magától értődő 

Jézus számára ez a két dolog kulcsfontosságú volt. Az Atyával közösségben lenni, imádkozni, az Ő akaratát teljesíteni, az ő örömhírét vinni az embereknek. És kereste az emberek közelségét, közösségét. Együtt evett velük, együtt vándorolt, tanított ott, ahol éltek. Látogatott, vígasztalt, együtt örült és együtt nevetett.

Annyira fontos volt ez számára, hogy vállalta még a kereszthalált is, hogy összekösse a számára két legfontosabbat: Az Atyát és az embereket. 

Pál emlékezteti a gyülekezetet és vele együtt minket is, hogy a borban és kenyérben Krisztus kereszthalálára emlékezünk. Arra, hogy az, hogy közösségben legyünk Istennel és egymással nem magától értődő. Ez csak is Jézus halálával jöhet létre. Ott elvette a bűneinket és így szabad utunk lett Istenhez. Nem kell közvetítő, nincs elérhetetlen magasságokba az Isten, sokszor nem kell prédikátor, hogy megérintsen az ige. Azért is meghalt, hogy megértsük azt, nem kell egy listát ledolgoznunk, hogy egyszer nála legyünk a mennyországban. Mert már most közvetlen kapcsolatunk lehet vele.

És ott, a kereszten tett igazán egyenlővé mindannyiunkat, igazi testvérekké, mint akik egy családba, egyszerre lettek örökbe fogadva. Így vette el azokat az akadályokat, ami az embereket elválasztják egymástól. Egymásra bízva egymást, ahogy Jánosra bízta az Édesanyját mielőtt meghalt. 

A böjti időszakban lehetőség van arra, hogy letisztítsuk az életünket, egyszerűbbé tegyük, hogy ne a részletekben vesszünk el, hanem meglássuk újból mi a lényeg. Ez egy lecsendesedési időszak, ahol megvizsgálhatjuk, hogy vajon veszélyben van-e a mi Istennel való közösségünk: úrvacsorában, igeolvasásban, imádságban, dicséretben és hálaadásban és az életünk mindennapi apró döntéseiben. És megláthatjuk, vajon veszélyben van-e a közösségünk egymással elsősorban a gyülekezetben, majd a családban és minden közösségben, ahová Isten helyezett minket.

 A böjti időszak segíthet hozzá, hogy ha jó úton járunk, akkor abban megerősödjünk, és ha észrevesszük, hogy letértünk a Krisztussal való járás útjáról, akkor visszaforduljunk. 

Ezen az úton egy cipőben járunk a korinthusiakkal, akik az asztaltól elmenve visszatértek megszokott világukba: ugyanazok az emberek, tárgyak közé és ugyanabba az életbe, amiből eljöttek. Mert amikor most kilépünk a templomunk/ gyülekezeti házunk ajtaján mi is visszamegyünk a maga megszokott világába. Kívülről ugyanabba a házba, ugyanabba a családba, ugyanazokkal a szomszédokkal körülvéve, és ha van munkahelyünk, akkor ugyanazok a kollégák közé. A kérdés csak az, merre irányítjuk a cipőnket, hiszen nem a cipő vezet minket. Hirdessük, hogy már itt a földön is érdemes a bálványoktól elfordulni, és közösségben élni az Istennel és igazi közösségben a minket körülvevő emberekkel. Hiszen ez előképe mindannak, ami elkészíttetett a benne hívők számára, amit egyszer majd megtapasztalhatunk a mennyországban.

Addig is a kereszt formája emlékeztessen bennünket mindarra, ami Jézus számára a legfontosabb volt. A kereszt emlékeztessen, hogy mintegy jelképesen függőlegesen összekötött Istennel és vízszintesen egymással +. Jézus által és Jézusért  +.

Ámen.