Szarka István – Igehirdetés a bakonycsernyei óvoda alapításának évfordulóján

Elsősorban az óvodánk életének első 10 évét köszönjük meg. Lehet ez a tíz év csekély  időnek látszik egy település, egy ország életében, s parányi, ha az emberiség  történetéhez mérjük, ám hasonlítsuk csak össze mit jelent ez a tíz esztendő egy gyermek életében, aki egészen pici parányi lényből ezalatt a tíz év alatt mekkora növekedésre képes, testi lelki és szellemi értelemben. Ez alatt az idő alatt gyermekünk megtanulja a felnőtt élethez szükséges dolgokat, a járástól a közlekedés szabályáig, az olvasás és írás képességeitől a gondolkodás és az önálló tanulás képességéig.

Mi a mai napon elsősorban azért mondunk köszönetet Istennek, hogy megáldotta óvodánk gyermeknevelésben végzett szolgálatát. Intézményt működtető gyülekezetként köszönetet mondunk az óvodai dolgozókért, az intézménynek bizalmat szavazó szülőknek. Gyermekeket nevelő szülőkként köszönetet mondunk Istennek gyermekeikért, és ezért az óvodáért, az itt szolgálatot végző alkalmazottakért.

De a hála és köszönet szavait további ajándékokért is felemelhetjük Isten felé.
Gondoljunk csak a múlófélben lévő, viharos időket és árvizeket hozó esztendőre. Milyen nehezen indult a tavasz. Alig reméltünk, hogy a föld megadja terményeit. Bár mindenből kevesebb és rosszabb minőség termett, itt az oltáron felhalmozott termények azt mutatják, Isten tartja ígéretét: „Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt, bár gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva, és nem irtok ki többé minden élőt, ahogyan most cselekedtem.  Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.” (1Móz 8. 21b-22)

De ha csak erre a jubileumi napra gondolunk, akkor is elöntheti szívünket a hála, ennek a napnak minden játékáért, nevetéséért, a kézműves foglalkozásokért, a koncertért és a bábszínházért, az ugráló várért, s legfőképpen azért, mert Isten szép napot derített ránk, s lám az eső sem szakad. Azt gondolom, ha nyitott szemmel járunk a világban, akkor az ember még a bajok között is észre veheti, mennyi, de mennyi dologért mondhatunk köszönetet az Istennek.

Ünneplő Gyülekezet!

Az elmúlt 10 évben gyermekeink sok mosolyt és derűt is fakasztottak ajkainkon. Számomra az eltelt időszak legnagyobb mondása az volt, amikor a kisóvodások lelkesen köszöntötték a lelkészeket ősi evangélikus köszöntésünkkel, a maguk módján, ahogy ők (el)értették azt: „Erős már a mi Istenünk!”  De ezen nincs is mit csodálkozni. Ők még nem ismerhették a 46. zsoltárt. Számukra nem jelentett még semmit a hasonlat, hogy Isten egy sziklára épített, ellenség által be nem vehető erődítmény. De azt tudták, és érezték, hogy Isten naggyá nőtt bennünk. Felnövekedett gyermeki hitükben és belőle erő, vigasztalás árad.
Nekik, már erős az Isten.

Amikor az ember ilyen mondatokat hall, akkor a gyermeknevelésre fordított sok munka, fáradság és aggodalom mellett eszünkbe juthat, hogy szülőnek lenni jutalom, sőt több annál kitüntetés. Mert Isten bizalmával tüntetett ki, amikor szülőkké, nevelőkké tett bennünket és ránk bízta az ő legkisebb teremtményeit. Amikor keresztyén intézményről, óvodáról beszélünk, akkor ennek a kitüntetésnek a jelentősége még jobban hatványozódik.

Mert ez esetben nem csak arról van szó, hogy az óvónők, hitoktatók megtanítják e gyermekekkel a helyes viselkedés szabályait és elsegítik e gyermekeket az iskola érettségre, hanem arról is, hogy e gyermekek számára tovább adják az Isten dolgairól való alapvető tudást. Megismerik Jézus Krisztus személyét, e földön elvégzett művét. S e tudás egykor majd élő hitté válhat bennük. Ez esetben nem történik semmi más, mint Jézus parancsának továbbadása: A tanítvánnyá tétel. (Mt 28, 19-20)

Had mondjak egy legendát ezzel kapcsolatban. „Jézus Krisztus feltámadása után felment a mennybe, s ott találkozott Gábriel arkangyallal. Gábriel szörnyülködve látja Krisztuson az ő földi szenvedéseinek nyomát. Fején a töviskoszorú okozta sebeket, hátán az ólmos végű korbács okozta hegeket, oldalán a lándzsa nyomát, kezén és lábán a szögek helyét.

Mély sajnálattal kérdezi tőle: – Ugye Uram kegyetlenül megszenvedtél az emberekért? – Valóban – válaszolta Jézus. – S folytatta Gábriel – most már tudják az emberek mennyire, szereted őket, és mit tettél értük? – Ó nem – felelte Jézus. Még nem. Most még csak egy maroknyi ember tud róla Palesztinában. Gábriel zavarban volt. – De hát akkor mit tettél, hogy mindenkinek tudomására hozd, mennyire szereted őket?

Nos megkértem Pétert, Jakabot, meg Jánost és még egypár embert, hogy beszéljenek rólam az embereknek. Azok, akik hallanak rólam, továbbmondják másoknak, így fog elterjedni az evangélium örömhíre a föld legtávolabbi sarkába is. Így végül az emberiség hallani fog róla, mit tettem értük, s mennyire szeretem őket. Gábriel ekkor összeráncolta homlokát, és kételkedés látszódott arcán. Tudta, hogy az emberek megbízhatatlanok. – Igen – mondta végül – de mi lesz, ha Péter, Jakab és János belefáradnak? Mi lesz, ha az utánuk következő nemzedék elfelejti továbbadni? S mi lesz, ha majd a huszadik-huszonegyedik században az emberek túl elfoglaltak lesznek ahhoz, hogy rólad beszéljenek másoknak? Más tervet nem készítettél Uram? - Nem, más terven nincs Gábriel – válaszolta Jézus. –- Én bízom bennük.”

Nos eddig szólt e példa történet, melynek ránk vonatkozó része véleményem szerint korántsem legenda, hanem színtiszta valóság. Mi valóban túlságosan elfoglaltak lettünk.

Lám már gyermekeink nevelését e legfontosabb dolgot is másokra bízzuk. Kiadtuk családjaink kezéből. Régen a családban élő legbölcsebbek, a nagyszülők tanították a gyermeket, ám mára ez megváltozott. Mert egyrészt nem érünk rá, másrészt, e világ sokrétű bonyolult tudást igényel, komolyabb felkészültséget, s ezért van szükség az oktatási intézményekre. Ám mindent ott sem képesek megtanítani. A gyermek harmonikus lelki fejlődéséhez legszükségesebb „tanítást” a szeretet elfogadásának és nyújtásának képességeit, ezeket az élethez nélkülözhetetlen legfontosabb építőköveket mégis csak otthon a családi házban kell megalapozniuk. S hasonlatosan mindezekhez az Isten szeretetéről szóló tanítást is ott kaphatják meg először.

Amikor keresztyén óvodáról, oktatási intézményekről beszélünk akkor, az élethez szükséges bonyolult tudás és ismeretátadás mellett azt a különleges küldetést vállaljuk fel, amiről ebben a kis történetben is szó volt. Szeretnénk, ha e gyermekek megismernék a legnagyobb szeretetről szóló tanítást is.
Egyszer egy külföldi utam során, egy lelkész kolléga megkérdezte tőlem: „Mond, ti mért tartotok fenn óvodát, amikor ez állami feladat lenne?” Akkor nagy meglepettségemben nem is nagyon tudtam, miként válaszoljak neki. Ám most teljes határozottsággal és meggyőződéssel vallom, azért tartunk fenn óvodát, hogy a Jézus Krisztusról szóló örömhír, ez a legnagyobb öröm a következő nemzedék szívébe is eljusson. Ugyanis teljes meggyőződéssel vallom, hogy világunk jelenlegi helyzete azért ilyen, amilyenné lett, mert Krisztus szeretete már nem járja át az otthonokat nincs ott a családi és rokoni kapcsolatokban, a munkahelyeken, a közéletben. S ez az igazi vállság. A vállság valódi gyökere és oka. Ez a Krisztus nélküli ember kétségbeesése. S ezt az ember lelkében lévő mélységet, űrt vajmi kevéssé lehet a felszíni tüneti kezelésekkel orvosolni. Ide nem elegendők a gazdaságélénkítő intézkedések. Itt alapvető változásra van szükség teljes fordulatra, szemléletmód váltásra, de mondhatjuk így is: Megtérésre.

Móra Ferenc Aranykoporsó című regényében írja a hanyatló, Krisztus szeretetét még üldöző és pusztító Római Birodalomról: „Mindenki szeretne itt hinni, de senki, de senki se tudja miben higgyen. Az istenek úgy alkották meg a halandókat, hogy sóvárogjanak egy olyan igazság után, amely nem tőlük függ, hanem amelytől ők függenek, s ez az igazság bizonyára megvolt valamikor, s meg kell legyen ma is, mert másképp nem állhat fönn a világ, de elhomályosodott, s csak sötétben tapogatózunk utána. Hiába hullámzik az élet a fórumokon, hasztalan ülünk fényes palotáinkban az örömök terített asztalához, amikor négyszemközt maradunk önmagunkkal, érezzük, hogy minden ember külön-külön bolyong a részvétlen csillagok alatt, nincs aki a lélek meztelenségét betakarja, és didergését felmelegítse.”
Az idézet a Krisztust megelőző korról szól, de számomra kísértetiesen hasonlít ez a világ a mai modern időkre, melyben a ma embere „értekké” emelte a magányt, a „plázák” mai fórumain szintén lüktet az élet, de otthonainkban harsányan szól a zene, szól a rádió, híreket közöl a televízió, mert az ember már nem mer egyedül lenni önmagával sem.

E világ emberét már nem borzasztja a kereszt, hisz' naponta keresztre feszítjük egymást tetteinkkel és szavainkkal. Senkit nem borzaszt, Krisztus kegyetlen szenvedése, s nem vigasztal, hogy ő értünk szenvedett. Ezért a kereszt, az, ami megrettenthetné és egyszer, s mind felemelhetné csüggedő lelkünket, vigasztalni, gyógyítani sem képes már. Hiszen kellékké silányult lányaink asszonyaink nyakán, dísszé a szobánk falán. Olyanná lett, mint minden más tárgy mellyel körülvesszük magunkat.

S pontosan azért, hogy e világ ne süllyedjen tovább a kétségbeesésbe, kilátástalanságba, pontosan azért van szüksége minden nemzedéknek, hogy Isten szeretetének e jó hírét továbbadjuk a következő nemzedék számára.
Azért is, mert Krisztus ránk bízta ezt, de azért is, mert elemi érdekünk utódaink számára egy szebb igazi örömökkel és békességgel teljesebb világot álmodni. Ezért fohászkodni, és ezt munkálni. Ha így teszünk, megmentjük magunkat is és a ránk bízottakat is. (1Tim 4, 16)

S akkor valóra válik rajtunk az ígéret: „Ő megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet, megváltja életedet a sírtól, szeretettel és irgalommal koronáz meg.  Betölti javaival életedet, megújul ifjúságod, mint a sasé.” Zsolt 103,3-6