Solymár Mónika: Olimpiai elmélkedés a futásról, a célról és a hegytetőn talált levélről

„E levelet a hegytetőn találtam, / Hóban feküdt, az erdőhöz közel, / Fákról hullt gyémántporral beszitáltan. / Míg zöld volt, írni rá nem lehetett. / De hogy megbarnult, megkeményedett: / Az írás felcsillámlik rajta, / S tűnődvén, lelkem elsóhajtja: / Kellett a dér, a tél, a hóvihar, / S a zúzmara, a zordfényű palást, / Hogy egy Kéz azt írhassa ránk, amit akar.” (Reményik Sándor)

Verejték nélküli siker! A legkevesebb befektetett erőfeszítéssel a lehetı legnagyobb eredmény! Ez kell nekünk! Hatékonyan, magabiztosan, könnyedén és mosolygósan szeretnénk élni életünk. Dér, tél, hóvihar és zúzmara nélkül. Nem szeretjük az izzadságcseppeket és a kemény erőfeszítést igénylő nehezebb szakaszokat.

A könnyebb utak látványosan és hatékonyan kísértenek. Igaz, a cél már rég nem az eredeti, a hangsúlyok máshova kerültek, az igények is lejjebb szálltak és lázasan kutakodunk a még könnyebb utat ígérı doppingszerek után.

A kínálat itt is óriási – szerelmi bájitalok, megvásárolt diplomák, elsikkasztott vagyonok, időtlenül örök fiatalság, önmaguktól futó sportcipők kínáltatják magukat. Kicsit össze is zavarodunk a nagy választék láttán. Persze hogy akarunk – mindent és egyszerre. Őszintébb pillanatainkban aztán tudatosul bennünk, hogy céltalanul kóválygunk, nem tudjuk az utat és így nem is megyünk előre. A megbundázott vagy véletlenül ölünkbe hullott eredmények nem tesznek boldoggá.

Keresésünkben és úttalanságunkban esetleg még odaszaladunk ahhoz, aki az Út – csak a nehézségek, a keresztek, a feltétel nélküli önátadás visszatántorítanak. Nem szívesen megyünk azután, aki sikertelen, keresztet hordoz, keresztfelvállalásra bíztat és kereszten is végezte. Elképzeléseinket, akaratunkat és vágyainkat aztán meg végképp nem vagyunk hajlandóak feladni. Így továbbra is keressük a kiskapukat, a doppingszereket, a járhatóbb utakat, az észszerűnek tűnő magyarázatokat, hogy csak néha-néha kelljen megnyugtatnunk magunkat: Ez a jó út, itt kapjuk a hervadhatatlan koszorút.

Kell a dér, a tél, a hóvihar, a zúzmara. Kellenek az áldozatok, a verejtékes küzdelmek, a felismert zsákutcák, a megharcolt eredmények. Formálnak bennünket és felismerhetővé teszik életünk. Részesévé válunk mindannak, aminek szemlélőként vagy fogyasztóként nem ismerhetjük fel értékét. Érzéseket adnak – a lelkesedés lendületét, a megtorpanás kétségét, a küzdelem fájdalmát és örömét, a felismerés erejét, a cél szépségét, a megérkezés békességét. A télnek is van melege, a hóvihar is lehet lenyűgözi és csodálatos.

Futásunk és küzdelmeink közben pedig egy biztonságot és megnyugvást adó bizonyosság hathatja át életünk: részesei vagyunk valami nagy egésznek. El-el tévedve, le-le térve, de azon az úton járunk, amelyen járnunk kell. Ismerjük a célt. Útközben pedig erőnkön, küzdelmeinken, képességeinken, lehetőségeinken, adottságainkon, csüggedéseinken és érzéseinken keresztül Isten kegyelme nyilvánul meg életünkön. Az Ő munkatársai lehetünk, és a mi életünkön keresztül is Ő munkálkodik országán.

„Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek. Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartóztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant. Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom és szolgává teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre.” (1Kor 9,24-27)