Solymár Mónika: Álarcosbál

„Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” (Lk 19,10)

Nikodémus éjszaka, titokban keresi fel Jézust, amikor senki se látja, kitől is tanul a mindenki által tisztelt írástudó. Ő a bölcs és megbecsült tanító, aki nem engedheti meg magának, hogy egy

vándorprédikátortól érdeklődjön az igazság felől. A felismert igazság azonban képessé teszi őt arra, hogy Krisztus keresztje előtt fejet hajtson és kövesse a nálánál nagyobb tanítót.

A gazdag ifjú magabiztosan és határozottan követné a Mestert, már eddig is példamutató élete sikeres tanítványi karriert sejtet, de kénytelen megszégyenülten távozni, mert kiderül, hogy szíve mélyén szeretet helyett a pénz szeretete uralkodik.

A samáriai asszony nappal megy a kútra vízért. Ő a kirekesztett, akit parázna életmódja miatt kinéznek maguk közül társai. Nem szeret találkozni velük, kerüli még a tekintetüket is. Ismeri a magányt, beleszokott már helyzetébe. A Jézussal való beszélgetés azonban utat nyit számára a közösség felé, önmagát nem szégyellve fut a megtapasztalt örömhírrel az emberek felé.

Zákeus felmászik a fára, hogy lássa Jézust. Ő a kíváncsi szemlélő, az örök alkalmazkodó, aki nem akar érintetté válni. Szereti követni az eseményeket. Vámszedőként megtanulta már, hogy köpönyegét hogyan kell a széljárásoknak megfelelően forgatni. Jézus azonban nem megy el a fa alatt, hanem megszólítja és felvállalt, nyílt állásfoglalásra készteti a rejtőzködőt.

A tanítvány Péter de nagyon fogadkozik, hogy kitart Jézus mellett, akár az élete árán is  megvédelmezi őt. Harcias és erős, keményen és elszántan lát neki a feladatnak. Amikor azonban látszik, hogy a vesztes oldalra kerül, megfutamodik. Már nem fontos sem az ügy, sem a szeretett ember, csak önmaga. Mindent odadob, megtagad ügyet, embertársat, önmagát, csak azért, hogy mentse az életét.

Ott állnak kövekkel a kezükben. Ők az ítélkezők, akik magától értetődően ismerik és el is ítélik mások bűneit, gyengeségeit. Sokszor kutatva keresik a rosszat.

Természetesen igazuk van. Lopni, házasságot törni, csalni, hazudni bőn. Mindig igazuk van. Mindaddig, míg valaki szelíden, de határozottan szembesíti őket önmagukkal. Aztán kihullanak a kövek kezeikből – már ha képesek arra, hogy belenézzenek lelkük tükrébe.

Álarcaink jóságosak tűnnek. Hagyják, hogy ne lepleződjünk le. Elhisszük nekik, hogy megvédenek. Erősnek láttatnak amikor gyengék vagyunk, megfontoltnak, amikor felelősségvállalás híján döntésképtelenségünk akarjuk palástolni. Magabiztosságot kölcsönöznek bizonytalanság idején, időhiányba burkolják érintetlenségünk. Álarcaink ragaszkodnak hozzánk. Belénk ivódtak és hozzánk nőttek, nem engedik, hogy szabaduljunk tőlük. Elhitetik velünk, hogy kiúttalan, magányos, gyümölcstelen életünk magától értődő és természetes. Rajtuk keresztül torzul életünk, tudjuk ezt, de félünk levenni őket. Ürességet, értelmetlenséget, céltalanságot, értéktelenséget sejtetnek maguk mögött. A Jézus Krisztussal való találkozás arra buzdítja a körülötte lévőket, hogy merjenek megszabadulni álarcaiktól. Az önmagunkkal való szembesülés ugyan fájdalmas, de felismerteti velünk, kik vagyunk, és kire van szüksége életünknek. Megtartó az, ami álarcaink mögött van. Életem önmagában értékes, mert Istentől adatott és hozzá is tér vissza, földi életutamon pedig krisztusi vonások rajzolódhatnak ki arcomon.

„Újuljatok meg lelketekben és elmétekben, öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett.” (Ef 4,23-24)