Schermann Gábor – 2010. 02. 28. – Ézs 50,4
Most figyeljetek oda, Testvéreim, arra a próféciára, amelyet Ézsaiás könyvében találunk megírva. Az 50. fejezetben a 4. verstől kezdve így szól hozzánk és rólunk: Az én Uram, az ÚR, megtanított engem mint tanítványát beszélni, hogy tudjam szólni igéjét az elfáradtaknak. Minden reggel fölébreszt engem, hogy hallgassam tanítványként. Az én Uram, az ÚR, megnyitotta fülemet. Én pedig nem voltam engedetlen, nem hátráltam meg. Hagytam, hogy verjék a hátamat, és tépjék a szakállamat. Arcomat nem takartam el a gyalázkodás és köpködés elől. De az én Uram, az ÚR, megsegít engem, azért nem maradok gyalázatban. Olyanná tettem arcomat, mint a kovakő, mert tudom, hogy nem vallok szégyent. Közel van, aki igazságot ad nekem, ki mer perbe szállni velem?! Álljunk elő együtt! Ki az én vádlóm? Lépjen ide! Íme, az én Uram, az ÚR, megsegít engem, ki mer bűnösnek mondani? Mindnyájan szétmállanak, mint a ruha, moly rágja meg őket. Aki köztetek féli az URat, hallgasson szolgája szavára! Aki sötétségben jár, és nem ragyog rá fény, bízzon az ÚR nevében, és támaszkodjon Istenére! Urunk, szentelj meg igéddel. Igéd igazság. Ámen.
Igehirdetés:
Az üteg valamilyen ilyen sátorban szállt meg éjszakára a gyakorlaton. Igaz, volt benne kályha, de azért elég hűvös lett reggelre a -25°-ban, kialudtak a lángok az elhamvadt fák fölött. Reggel, nagyjából 3 órával nap fölkelte előtt nem volt senki, aki meleg kávéval, egy kedves mosollyal, egy kis simogatással végig menjen a sátor középső hajóján a hálózsákok között, hanem csak az ajtóból hangzott fel a jól ismert üvöltés: Jó reggelt, elvtársak! Ébresztő!
Az ember, akit csak úgy odasodort az élet ebbe a sátorba, hogyan tud felállni? Ott, akkor nap fölkelte előtt 3 órával, - hogyan tud fölállni, lépni, menni és egy mosolyt küldeni a látóhatáron túli világnak? Vajon hogyan? Honnan kapja a muníciót hozzá? - Talán onnan, hogy valamikor előtte már, valamikor máskor és máshol, egy másféle sátorban és másféle módon is ébredt már. Szelíd, baráti, szülői, testvéri szóra, amelyik nem korbáccsal, gőggel, üvöltéssel, hanem gőzölgő kávéval, kenyérrel, jó szóval, simogatással ébresztette. - Ez a sátrak és reggelek története.
Valahogy, amit Ézsaiás mond, - részben talán tényleg a saját nevében -, az valahogy nekem a sátrakat juttatja eszembe. Ezeket a különféle fajta sátrakat és különféle fajta reggeleket, amelyeknek különböző varázsa van és amelyek közül az egyik mindig muníciót ad.
Hét ige vers. Hetes. Ebben négyszer mondja el a mondatát, négyszer kezdi így: Az én Uram, az ÚR. Valami nagyon fontos dolgot jelent. Talán kifejezi azt a kapcsolatot, ami köztünk van. Talán egy szeretetről szól. Egy olyan szeretetről, amelyiket számunkra nagyon-nagyon halványan fejezhet talán csak ki a gőzölgő kávé, a simogatás és a jó szó egy reggelen. Az, amelyikre szívesen ébredünk. Az én Uram, az ÚR ébreszt fel minden reggel. Jézus és az Atya szeretete egymás iránt.
Az én Uram, az ÚR. Négyszer fordul elő. Minden, amiről beszél, négy erős mondatoknak és különleges fájdalommal bíró mondatoknak ez ad erőt, értelmet és muníciót. Az én Uram, az ÚR! Vajon tudjuk így hívni az Istent, így beszélni róla, amikor járjuk az utunkat és vannak a különféle örömeink és bánataink, kísértéseink? A különféle böjtös időkben?
Az én Uram, az ÚR! Ebben minden benne van. Ez arra tette képessé Jézust, hogy engedelmeskedjen. „Nem voltam engedetlen, nem hátráltam meg, bármi történik”. Engedelmeskedett. Persze nem azoknak, akik perbe szálltak vele. Nem vádlónak engedelmeskedett Jézus. Nem azoknak, akik a hátát verték és a szakállát tépték. Egyszerűen csak „az én Uramnak, az ÚRnak” engedelmeskedett. Ez a nagyon különleges Jézus küldetésében, hogy nem kényszer alatt engedelmeskedett, hanem nagy-nagy nyugalommal és bizalommal a szívében.
Ezt nevezi Ézsaiás tanítványságnak. Minden reggel fölébreszt engem, az én Uram, az ÚR, hogy hallgassam tanítványként. Igen, Jézus az Atya tanítványa, mert figyelt rá, olyan különös szeretet és bizalom volt benne az Isten iránt, és teljesítette a küldetését. Az a különös ebben – meg vagyok győződve róla ezekből a szavakból is, ha Jézust látom magam előtt, ezeket olvasva, Ézsaiás szavait, próféciáját olvasva -, az a különös benne, hogy meg vagyok győződve róla: Jézus számára senki sem volt, aki őt vádolná, ostorozná, köpködné, szögezné. Ő az Atyának engedelmeskedett, mert tudta, amit Ő akar, az mindig jó. Persze ehhez az kell, hogy ismerje őt.
Aztán elhívott, elhívott a mi Urunk engem és mindannyiunkat. Elhívott tanítványnak, hogy minden reggel ő ébresszen föl úgy, ahogy ő tud. Nem kiáltással, hanem szeretettel, az ő simogatásával. Az ő Igéje simogatás akkor is, ha még vessző és bot van mellettünk. Tudjuk, az megvigasztal. Persze, ahogy az ő esetében is, közben körülöttünk az úton mindig kiabálnak, köpködnek, ostoroznak, vádolnak és szögelnek. Valakik. - Már a múlt héten is kiderült, hogy van egy vádoló, aki folyton vádol. De olyan csodálkozva kérdezi meg Ézsaiás, ebben is, így tanítván minket: hogy „ugyan ki lehetne az én vádlóm?” Nem látok senkit. - Persze valójában körülöttem vádolnak, engem vádolnak. De minden reggel ezzel a szeretettel ébreszt föl engem az Isten.
Az ösvény tehát sötét, még nem kelt föl a Nap. De a kiabálás, vádolás szavaira el ne induljunk. Ugyanis az a lényeg, az az útmutató, az a mérvadó, ahogy a mi Urunk, az ÚR odatérdel mellénk és megsimogat. Csak erre érdemes ébredni, indulni és figyelni. Az összes többit elnyomja ez az egy csöndes hang.
Tanuld meg meghallani az én Uram, az Úr szavát, ahogyan ő tette. Az ő szavára kelj fel, indulj el, más út nincs. Ami van, az nem érdekes. Van, hogy semmi nem látszik az úton. Aki sötétségben jár és nem ragyog rá fény, annak még nem kelt föl a Nap. Aki így jár, annak nem látszik semmi, talán még az Úr sem, az én URam. Nem abban áll a hitünk, hogy átéljük, megérezzük az érzékszerveinkkel, megtapasztaljuk minden pillanatban és így bebizonyosodik a számunkra, hogy az Isten ott térdel mellettünk és simogat. Ha valaki ismeri, akkor is ismeri, akkor is tudja, hiszi és bízik benne, ha éppen nagyon hangos a kiabálás és a hátba veregetés körülöttünk.
Az Isten azt a hitet szeretné, próbálja kialakítani bennünk, amelyik akkor is benne bízik, ha minden más elnyomja az ő simogatását. Ezt az a kánaáni asszony talán megérezte akkor. Csak ennyi kellett, amit Jézus mondott neki, hogy: nagy a te hited. Semmi más különösebbet. És erre hív minket, mindannyiunkat, mint tanítványt a mi Urunk, az ÚR. Ámen.
