Réz-Nagy Zoltán: Konfirmációi istentiszteleten elhangzott prédikáció, 2009. június 7.

Nemrég meglepő címre akadtam rá, egyházunk honlapján: Egyház fánk és sör között: mennyire vallásos a Simpson család? Nem tudom ki ismeri ezt a rajzfilmsorozatot. Talán ha három részt láttam a belőle, rám különösebben nem volt nagy hatással, és ha hasonlítanom kéne valamihez, akkor a Mézga család jut róla eszembe.

De az írás felkeltette érdeklődésemet, és eddig eszembe se jutott, hogy a sorozatot úgy is értékeljem, mint amelyik valami érdekeset mond az egyházról és a hitről.

Két évvel ezelőtt az anglikán egyház kiadott egy könyvet, mely ötleteket ad arra, hogy a Simpson család történeteit hogyan lehet az iskolai, és gyülekezeti hittanba becsempészni.

Az egyik történetben Bart, a fiú, eladja a lelkét, de nem a sátánnak, hanem csak öt dollárért a barátjának. Ugyanis azon a véleményen van, hogy nincsen lélek és ezért öt dollárral jó üzletet kötött a semmi ellenében. Az öt dollárt pillanatok alatt elveri, lelkének elvesztése azonban egyre jobban kiütközik magatartásán. Teljesen megváltozik, elveszti humorérzékét, nem érez többé kárörömöt. Végül testvére váltja meg, amikor visszaajándékozza neki a lelkét és megmagyarázza, hogy az ember a lelkét nem birtokolhatja.

Homer, a családapa egy alkalommal fellázad a vasárnapi templomba járás ellen, melyet a feleség erőltet. Ugyanis Marge úgy véli, hogy minden vasárnap legalább egy órán át az Úrnak kell szolgálni. Homer, a férj erre úgy érvel: „Ha van Isten, akkor biztosan nem templomban lakik és biztosan nem is ott találhatjuk meg.” Majd egy kiadós családi veszekedés után – mialatt az apuka süteményt majszol a meleg ágyban, családja többi tagja pedig a jéghideg templomban didereg, és hallgatja Lovejoy lelkész álmosító prédikációját, és az orgonaszót, melynek billentyűit egy tehetségtelen orgonista hölgy csapkodja.

Kálvin működése alatt Genfben ilyenért felakasztották volna a szerzőket, Matt Goeninget és stábját vallásgyalázásért. /Raoul Monnet-t, aki a Genfi pestisjárvány idején nem mindennapi példáját mutatta meg a bátorságnak és a közjóért való áldozatvállalásnak, bibliai történetekhez készített néhány – ma úgy mondanánk karikatúrát. Vesztére feljelentették a konzisztórium előtt. Ezért, mint valláscsúfolót elítélték és kivégezték./

Ám Luther vélhetően elégedett lenne, ha tudná, hogy hit és humor találkozik. Valahogy így összegezhetjük az ő felfogását: „A humor a hit előjátéka, és a nevetés az ima kezdete.” /Reinhold Niebuhr

Reformátorunk, a kort meghazudtoló modernséggel – humorterápiát javasolt a melankóliában szenvedő, ma úgy mondanánk depressziós embereknek: azt tanácsolta nekik, hogy semmiképp ne maradjanak egyedül, hanem menjenek emberek közé, akik képesek viccelni és megnevettetni őket. Talán saját társaságát is ajánlhatta volna, hiszen ő előszeretettel nyúlt a nevettetés eszközeihez, még olyan dolgokban is, melyekben mások illetlennek, megbotránkoztatónak tartották volna azokat a vicceket, melyeket Luther megengedett magának.

A búcsúcédula árusítás ügyét és az arra írt 95 tétel történetét gondolom, mindenki ismeri valamilyen szinten. Feltételezem, hogy Albrecht mainzi érsek- és választófejedelem szerepe is közismert benne. Nem annyira ismert a történet 20 évvel későbbi utóélete. Ugyanis két évtizeddel később Luther megjelentetett egy úgynevezett „Új Rajnai Újságot”. Ennek címoldalán egy ereklyéket ábrázoló rajz, és hozzá a következő felirat:

„A választófejedelem kegyelme új ereklyéket hozott, melyekről korábban nem hallottunk, melyekhez különlegesen nagy búcsú kapcsolódik. Aki ezen ereklyéket egy guldennal megtiszteli, annak megbocsáttatik valamennyi, addig az óráig elkövetett bűne, valamint mindazok, melyeket még további 10 évig elkövet. Az ereklyék pedig: Két toll és egy tojás a Szentlélektől; a zászló sarka, amit Krisztus a pokolban tűzött ki; harminc dobpergés arról a dobról, melyen Mirjám játszott a Vörös – tengernél, és hasonlók.

Egyik este tanár – és diáktársai körében, mikor szóba jöttek a másnapi feladatok, előadások, és az is, hogy Luthernek holnap reggel ószövetségi irásmagyarázat órát kell tartania, Mózes I. Könyvének 8. fejezetéről, az özönvíz történetéről, Luther ilyen szavakkal hozta zavarba őket: „Sokat kell ma inni, mivel holnap a részeg Noét kell előadni; erről személyes tapasztalatot kell szerezni.”

Előfordult, hogy egy-egy utazása során a felesége nagyon aggódott érte, ezért egyik levelében így nyugtatta:

„Nagy szeretettel köszönöm nagy gondoskodását, amiért aludni sem tudott, mert mióta felőlünk aggódott, a tűz meg akart emészteni szállásunkon, és tegnap kétség nélkül aggodalma erejéből egy kő csaknem fejemre esett és szétloccsantotta… – majd hozzáteszi – Katám! Imádkozz inkább, és hagyd Istent aggódni. Nem adott senki parancsot, hogy értem, vagy magadért aggódj!”

Kedves konfirmandusok!

Eltöltöttünk némi időt az evangélikus egyház tanításának tárgyalásával. A számomra legkatartikusabb részt mostanra tartogattam. Mert ez valahogy a hit evangélikus módon való gyakorlásához mindenképpen hozzátartozik.

Hiszen a nevetés nem a szent ellentéte, és a szent inspiráció nem merő komolykodás, de nem is fennakadt szemű hallelújázás, hanem humor, nevetés valamin, nevetés és öröm azon, hogy meg vagyunk szabadítva.

Ahogy Luther erről a maga módján megint csak humoros módon így írt:

„Sátán úr, ne tombolj oly sokat. Csak nyugodtan! Hiszen van valaki, akit Krisztusnak hívnak. Én benne hiszek. Ő feloldotta a törvényt, a bűnt elűzte, a halált eltörölte és a poklot lerombolta. Ő a Te sátánod, azaz ellenfeled, sátán úr, mivel megfogott és túlhaladt téged. Úgyhogy nekem, vagy bárki másnak, aki Krisztusban hisz, nem árthatsz többé.”

Ez volt Jézus földi tevékenységének egyik legfontosabb szempontja, hogy szabaddá tegye híveit a hamis vallásosság nyűgétől, a vallási törvények egyént megnyomorító igájától, betarthatatlan szabályok terheitől, a szenteskedésétől és képmutatástól.

Azt akarta, hogy az Ő halála és feltámadása legyen hitük alapköve:

És amikor a zsoltárost idézzük, hogy: „Jóra fordította sorsunkat az úr…” Akkor nem az aktuális, vagy a történeti sorsunkat kell rajta érteni, hanem az üdvtörténeti sorsunkat, mely Jézus Krisztus által egyszer és mindenkorra eldőlt, elrendeztetett. És ennek ismeretében mondhatjuk mi is a zsoltárossal együtt: …megtelt a szánk nevetéssel, és dícséret volt nyelvünkön!

„A humor tényleg a hit előjátéka, és a nevetés az ima kezdete. A vallás előszobájában kell meghallani, és visszhangja az oltárnál kell hangozzon.

A humor a világ romlottsága és bűne elleni szérum. Azok a keresztyének, akik képesek nevetni, akik ismerik az önkritika művészetét, azoknak a humora a megbánás készségéről tanúskodik, mely önmagára figyel a mások feletti ítélkezés helyett. Egyúttal olyan, mint a határőr, aki az emberi készségek és lehetőségek világa, és az Isten szeretetének világa közötti határsávot felügyeli. Mondok rá egy példát: nincs senki, aki megúszhatná háta mögött felcsattanó nevetés nélkül, ha magát többnek állítja be, mint ami valójában. A viccek rögtön jeleznek, ha valami nincs a helyén, ha rosszul működik, ha valaki elfeledkezik végességéről, ha tökéletesre törekszik. Ezért maga a humor a határőr és jelzi mindig, hol van a mi emberi kompetenciánk és illetékességünk vége, és hol kezdődhet el az Isteni szeretet és kegyelem közbeavatkozása.

Kedves konfirmandusok!

Ahogy a felkészülés ideje alatt is az volt számomra a legfontosabb, hogy határaim tudatában tegyem, amit tehetek. Adjam azt, amit magam is kaptam, és ami kovászként dolgozott az évek sora alatt lelkemben, hogy ebből adjak. És tudom, hogy ezt a tőlem kapott darabkát elhelyeztétek lelketekben, remélem, hogy Isten melege a növekedés kegyelmét megadja nektek a hitben, az Isten és a felebarát iránti elkötelezettségben és szeretetben. Ámen