Réz-Nagy Zoltán – Ítélet vasárnapja – Lk 12,54-59 – Debrecen

Ma ítélet vasárnapja van.

Az ítélet hallatán egy régi templom élményem elevenedik meg bennem, amikor az igehirdető többször is elmondta ezt a mondatot: Mert valamennyien ott ülünk a vádlottak padján…

Ez a kijelentés – főleg, ha nagyon hangsúlyosan és sulykolóan telepszik rám, akkor gondoskodik arról, hogy nehogy jól érezzem magam a templomban, hiszen a templompad végső soron ugye nem más mint a vádlottak padja. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy nekem ugyanez erről a véleményem, sietek megnyugtatni mindenkit, hogy a templompad nem a végítéletről ideképzelt vádlottak padjának a kistestvére. Mindössze annyit fogadok el ebből az állításból, hogy: „Istennel szemben soha nem lehet igazunk.” – Ahogy S. Kierkegaard fogalmaz.

De ha hajlanánk esetleg arra, hogy elfogadjuk: valamennyien ott ülünk a vádlottak padján, akkor felmerül a kérdés. És ki a vádló? Talán Isten? Dehogy, „távol legyen”, ahogy Pál apostol mondja.

A Bibliában sosem Isten szerepel vádlóként, hanem a sátán. Jób könyve első fejezetét ha megnézzük, akkor ott Isten büszkén beszél Jóbról, és a sátán az, aki vádakkal illeti: nem ok nélkül féli Jób az Istent. Júdás Levelében pedig arról van szó, hogy Mihály angyal vitatkozik és küzd Mózesért a sátánnal szemben.

A gonosz akar bennünket a vádlottak padjára ültetni, a gonosz mond rólunk emberekről ilyeneket: Ha elveszik tőle, amilye van, majd káromolni fogja Istent. /Jób 1,11/ Vagy hogy: „Az életéért mindent odaad az ember, és ha halálos betegségbe kerül, akkor káromolja Istent.” /Jób 2,4/ 

A gonosz akarja úgy láttatni az embert, hogy az csak addig marad hű Istenhez, amíg életén és munkáján láthatóak Isten áldásai, de ha elveszíti életének biztos kereteit, akkor megtagadja. Vagy ha az élete a tét, akkor minden odaad, csak hogy az életét menthesse, még az Istenben való hitet is.

Ez nem Isten nézőpontja. Nem ő akar minket a vádlottak padjára ültetni, és Ő éppen azon van, hogy felmentsen minket. Ehhez azonban megvan a hatalma, amit úgy fejezhetünk ki a törvényszéki metafora képével, hogy Isten a bíránk.  

A Biblia korában az ítélőbírói tevékenység, az ítélkezés az uralkodónak a feladata volt. Ha tehát a bíró egyben az uralkodó is, akkor a bíráskodás és az uralkodás olyan kibogozhatatlanul egyé formálódott, hogy gyakorlatilag egymással felcserélhető fogalmak voltak.

Ha a Bibliában az áll, hogy Isten Úr, és aztán azt olvassuk, hogy Isten ítélőbíró, ez számunkra jelentésében két elég különböző tartalmú dolog, de a bibliai idők embere számára ezek egymás szinonimái voltak: ítélni, és uralkodni.  

Tehát ha a Bibliában az áll, hogy Isten majd megítél minden népet, akkor ez azt jelenti, hogy egykor majd Isten megmutatja a hatalmát és dicsőségét, majd megmutatja, hogy ő uralja a világmindenséget, és az emberi történelmet is.  

Vannak a Bibliának olyan szövegei, melyekben a szerző egyenesen vágyik arra, hogy eljöjjön Isten ítélete: ez azért lehetséges, mert az Isten Ítélete számára elsősorban azt jelenti, hogy végre eljön az az idő, amikor nyilvánvalóvá lesz Isten uralma.  

Ennek a várakozásnak azonban volt egy sajátos feszültsége: Mialatt várták az emberek, hogy nyilvánvalóvá legyen Isten uralma, egyúttal ott volt bennük a feszültség, hogy vajon nem fogja-e őket ez az új helyzet készületlenül találni. 

Keresztelő János éppen ezt a belső lelki feszültséget ragadta meg, amikor azt hirdette, hogy az ítélet közel van és azt ígérte, hogy az ő egyszeri keresztsége, a hozzá kapcsolódó bűnbánati gyakorlattal és engeszteléssel biztosítja az egyénnek, hogy készen álljon az ítélet napja elé.  

Mint tudjuk, Jézus Keresztelő János mozgalmához csatlakozott, azzal a különbséggel, hogy maga a keresztelést, pontosabban az alámerítést nem gyakorolta, de a mozgalom alapvető üzenetét magáénak vallotta, és némi módosítással maga is hirdette.  

Ennek lényege ez volt: Isten országa, Isten Uralma elközelgett. Ennek nyilvánvaló jelei vannak: Annyira jól látható jelei, mint az időjárásnak. Ahogy jönnek nyugatról a felhők, tudjuk, hogy jön az eső, vagy ha fúj a déli szél, tudjuk, hogy jön a meleg.  

Jézus szerint ennyire világos és félreérthetetlen a történelmi helyzet. Ezek a szavak hozzávetőlegesen akkor hangzottak el, amikor bejárta az országot a hír, hogy a fővárosban, Jeruzsálemben a húsvét ünnepére érkező zarándokok között zavargás tört ki, és róma-ellenes megmozdulásukat Pilátus vérbe fojtotta, és a kivégzettek vére, és a templomhegyen levágott áldozati bárányok vérével keveredett.  

Ekkor sokan az Ézsaiás által megjövendölt szenvedő szolgára gondoltak, hiszen ekkor már ismert volt a szenvedő szolgáról szóló ézsaiási próféciának az az értelmezése mely szerint a szenvedő szolga maga a zsidó nép.

„Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, nem nyitja ki száját.” 

Jézus is osztotta azt a véleményt, hogy az Isten Országának, Isten Uralmának most már meg kell mutatkoznia.  

Márk evangéliuma szerint, amikor Keresztelő Jánost már fogságba vetették, akkor kezdte el Jézus Galileában hirdetni: „Betelt az idő, és elközelgett már az Isten Országa!” /Mk 1,15/ 

Ennek az új helyzetnek a nyomán vajon mit tehet, vagy mit kell, hogy megtegyen az ember? Hogyan készüljön fel? 

Erre a kérdésre válasz felolvasott igénk második része: Két peres felet látjuk, az egyik perel a másikkal, aki tartozik neki. Abban az esetben, ha nem egyeznek meg a tartozás kiegyenlítéséről, még mielőtt a tárgyalásra, a bíróhoz érnének, akkor már ott a megegyezésre nincs esély. Az akkori joggyakorlat igen szigorúan bánt el az adóssal: ha nem tudott fizetni, akkor börtönbe zárták.

Jézus azt a pillanatot idézi fel, amikor még útközben vannak a peres felek. Felszólítása világos: igyekezz megszabadulni tőle még útközben, nehogy a bíró elé hurcoljon, és a bíró átadjon a börtönőrnek, a börtönőr pedig a tömlöcbe vessen.” /Lk 12,58 

A profán élet egy kritikus, de végül is hétköznapi eseményét idézi fel Jézus: amilyen ésszerűnek tűnik ez a cselekvés, nincs olyan ember, aki – ha csak egy csöpp esze van, ne ezt tenné, ne próbálna meg gyorsan peren kívül megegyezni, ilyen egyértelmű, hogy mit kell tennünk az új helyzetben.  

Isten Uralma, az Ő országa elközelgett: Jézusnak ez a határozott állítása persze felveti azt a kérdést, hogy mi ennek a kijelentésnek a tényleges üzenete: 

Hiszen mindaz, amit Jézus Isten Uralmáról mondott, az különbözött attól, amit népének tagjai nagy többségükben gondoltak arról, hogy mit jelent Isten Uralma. Ugyanis a legtöbb zsidó szöveg szerint Isten Uralma Izráel ellenségei feletti győzelmével következik be. Ez alapvetően egy külpolitikailag elképzelt reménységvolt. Ezzel szemben Jézus Isten uralmához belpolitikai képzeteket társított: a gyengéknek, a szegényeknek és a tanulatlanoknak lesznek esélyei. Az éhezők és szenvedők sorsa jóra fordul. A tulajdonviszonyok a kisemberek számára kedvezően rendeződnek újra. A földet a szelídek fogják birtokolni, újra összegyűl a távoli diaszporákból is a nép.

Jézus és tanítványai egy olyan Isten Országát vizionáltak, mely nem egyezett sem a papok, sem az írástudók és a politikai elit álmaival. A Jézus által elképzelt Isten Országában nincs szó örökké tartó istentiszteletről, sem trónteremről, sem a történelem titkainak könyvéről, sem egy újjáépített Jeruzsálemről.

Ezek helyett egy nagy családi ünnep képei elevenednek meg: „Sokan eljönnek napkeletről és napnyugatról, és asztalhoz telepednek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal. Erre az ünnepre bejutnak olyanok is, akik valamilyen értelemben fogyatékosak, A testi sértetlenség, mely olyan nagy szerepet játszott, a Jézus által vizionált Isten Országában nem számít többé. Sőt inkább csonkítsa meg magát valaki, mert még mindig jobb fél karral, fél lábbal, fél szemmel az Isten Országába bejutni, mint ép testtel ugyan, de kívül rekedni onnan.  Ebbe a családi ünnepbe még a kívülállókat is beinvitálják. Isten uralma családi ünnep azok számára is, akiknek nincsen családjuk.

És a hátrányos helyzetűekkel, a társadalom peremére szorultakkal szemben Isten gondoskodó Atyának akar megmutatkozni.

Ahogy Halvor Moxnes norvég evangélikus újszövetség-kutató egyik könyvében megfogalmazta: A királyság bevonul a családi háztartásba.

Hiszen a Miatyánkban is olyan kéréseket mondunk, melyek egy gondoskodó Atyához szólnak, aki kenyeret, élelmet ad, aki megbocsátja a bűnöket, mint a bűnbocsánat mennyei Atyja. Próbára tesz, de meg is őriz a kísértések között.

Ugyanakkor az imádság elején úgy szólítjuk meg Istent, mint egy uralkodót, egy királyt, akinek hatalmas erővel kell fellépnie.

Amikor azt imádkozzuk, hogy szenteltessék meg a Te neved, és jöjjön el a Te országod, ezek a kérések Jézus küldetésére utalnak. A „szenteltessék meg a Te neved” azt jelenti, hogy Istennek kell majd befejeznie azt, amit Jézus megígért és elkezdett. Isten uralma ugyanis magával Jézussal, az ő nyilvános színre lépésével kezdődött meg, és az idők beteltével, a történelem végével fog befejeződni.

Jézusra hagyatkozni, benne bízni azt is jelenti, hogy igent mondunk erre a folyamatra. Azt, hogy felismerjük, az Ő személyében jött közel hozzánk Isten Országa. Az Ország, a királyság a hétköznapjainkban – a családi háztartás konkrét gyakorlatának átformálásáig akar teret nyerni. Aztán hogy egyénenként mennyire vagyunk ennek a felismerésnek, ennek a heuréka élménynek a birtokában, annak mértékében közeledhet a mindennapi, a hétköznapi valóságunkhoz ez az Ország.

Ítélet vasárnapja van, és János Evangéliuma világossá tette, hogy maga az ítélet nem más, mint az, amikor valaki ellenáll ennek a folyamatnak. Aki nemet mondd Jézusnak arra a szándékára, hogy Isten Országát elhozza és odaültethesse a család ebédlőasztala mellé. Aki pedig befogadja és maga is munkálkodik Isten Országa előrejutásán, az nem megy ítéletre. Ahogy János Evangélista írja:

„Aki hisz Őbenne, az nem megy ítéletre. Aki pedig nem hisz, már ítélet alatt van, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiának a nevében.” /Jn 3,18/ Ámen