Réz-Nagy Zoltán – Advent 1. vasárnapja – 2009. 11. 29. – Debrecen

Az elektronikus postaládámba mostanában egy újfajta levéltípussal szoktam találkozni. Egyfajta továbbküldendő üzenetről van szó. Nem személyes, nem nekem szól, csak valaki, aki gondolkodott, hogy kinek küldje el, az úgy gondolta, hogy engem is beletesz a címzettek névsorába.

Ezek az újfaja levelek egy fényképpel kezdődnek, melyen megjelenik egy felirat és az egér megnyomásával lehet továbbléptetni őket. És sorban jönnek a fényképek, hozzá a nagy vastag betűs feliratok.  

Múltkor egy masiniszta és a kisfia mozgóképes történetét kaptam meg így. A film néma volt, nem beszéltek benne, a mozgóképeket pedig plakátszerű feliratok szakították meg. A masiniszta egy vasúti hídnál teljesített szolgálatot, és a kisfia bemászott a hídon valami olyan helyre, ahová gondolom nem lett volna szabad bemásznia, és életveszélybe került. Egy vonat történetesen éppen akkor jött, és a masiniszta apa nem tudott neki szólni, és – micsoda abszurd helyzet – választania kell, vagy kisiklatja a tele vonatot, és a kisfia épségben marad, vagy feláldozza a kisfiát.

A masiniszta persze az utóbbit választja, és a mozgókép végén beúszik János Evangéliumának az a sokszor idézett mondata, hogy: „Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött fiát adta…” /Jn 3,16

Megpróbálom elképzelni, hogy milyen hatást válthat ez ki egy olyan emberből, aki sosem hallotta Jézus történetét, vagy sosem gondolkodott el azon, mit is jelenthet valójában János Evangéliumának az a mondata, hogy „úgy szerette Isten a világot…”           

Az egyik fő gond az, hogy annak, aki innen ismeri meg János Evangéliumának ezt a nagyszerű mondatát, annak az a kifejezés, hogy az Ő egyszülött fiát adta, az egyet fog jelenteni azzal, hogy Feláldozni. Holott az eredeti szöveg nem a kereszthalálra, hanem a megtestesülésre vonatkozik.  

Hogy az Atya a Fiút adja, az nem a nagypénteki üzenetet, hanem a karácsonyit jelenti. Annak az örömét, hogy közénk jött a Fiú: hogy közöttünk lakozott. És hogy az Ő ember iránti szeretetének ez a jele, ahogy Pál apostol a filippiekhez írt levélben írja:

 „…Megüresítette magát, szolgai formát vett fel, emberekhez lett hasonlóvá, és magatartásában is embernek bizonyult.” 

Ez nem a gyász és a gyászon felülemelkedni tudó ember katarzisa, hanem az afölött érzett öröm, hogy látogatónk érkezett. Ebben rejlik az Isten szeretetének valósága, ahogy az egyszülött fiát adja, mint ajándékot, mint lehetőséget… Mint kincset.    

De visszatérve a masinisztás mozgókép üzenetére: A történettel kapcsolatos másik fő gond a kényszerhelyzet. A masiniszta és Isten közötti párhuzam ezen a ponton megbicsaklik.

Istenen nem volt semmiféle kényszerhelyzet, hogy válasszon a világ, és benne minden ember és a saját egyszülött fia között.  

A kereszthalál nem valami kényszer-szülte megoldás volt „valamire”, amire mindenképpen kellett valamilyen választ adni, és döntést hozni. Nem! A kereszthalál az tulajdonképpen Isten legnagyobb ajándékának, önmagát adásának az elutasítását jelenti.  

Az ajándéknak és a lehetőségnek ezt a megtagadását mondja el János Evangéliuma a prológusban, az első fejezetben: „…Ő jött el a világba! A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: saját világába jött, de az övéi nem fogadták be őt.” (Jn 1,10-11 )

Friedrich Nietsche ezt megkerülhetetlenül kimondta a maga idejében: „Isten halott. Isten meghalt. És mi öltük meg. Mivel vigasztalódjunk minden gyilkosok gyilkosai? A legszentebb és a leghatalmasabb, ami a világnak volt, elvérzett a kezünk alatt – ki mossa le rólunk vérét?” (Fröhliche Wissenschaft 18. aforizmában)  

Ez nem egy szélsőséges és ateista szöveg – ahogy legtöbben érteni szokták, hanem az evangélium üzenetének világos felismerése.  

A legszentebb és leghatalmasabb eljött az övéi közé, hogy befogadják, hogy ajándékként felkínálja magát, de az övéi nem ismerték fel, és nem fogadták be: ez az elutasítás pedig a kereszttel pecsételődött meg.  

Ezért most Advent első vasárnapján, amikor a megváltás egész történetének az elején vagyunk, amikor lehetőségünk van mindent újra átgondolni, mindent újra kezdeni, kezdjük ezzel a belátással.  

És mialatt ezen gondolkodtam magamban, felmerült bennem a gyötrő kétség és gyanú: Lehet, hogy mindent rosszul csinálunk: nemcsak ezt-azt, hanem mindent? Jól emlékszem annak a technológia-kutatónak a szavaira, akinek egy ilyen mondat hagyta el a száját, tulajdonképpen az egész technológiánk elhibázott. Vagy annak a pedagógusnak a szava, aki megrendítő őszinteséggel ismerte be több évtizedes erőfeszítéseinek kudarcait, egész elhibázott voltát, vagy annak az idős lelkésznek a szavai jutnak eszembe, aki egy művészettörténeti előadást hallva templomdíszítések üzenetéről, felállt és azt mondta, most értettem meg, hogy eddig miről prédikáltam. Ezek a felismerések viszik előre a világot, és visznek közelebb bennünket ahhoz a Krisztushoz, aki eljött ebbe a világba, aki az övéihez jött, de azok mégsem fogadták be, és aki várja, hogy ez végre megtörténjen. Hiszen ez a történet akkor és ott ugyan eldőlt, de minden nemzedéknek magának újra fel kell tennie a kérdést, hogy mit is akar valójában kezdeni azzal a lehetőséggel, hogy Isten a legnagyobbat és legszentebbet adta neki, mint ajándékot és lehetőséget.  

Ennek a kérdése pedig visszavisz bennünket a kezdetekhez.   

Újat kezdeni csak az tud, aki képes arra, hogy megváltozzon, hogy másként tegyen valamit, mint ahogy megszokta. A lehetséges új kezdet megragadó képe a felolvasott igében tárul fel: Egy mag képe bontakozik ki előttünk, mely mintegy újjászületésünk záloga is egyben. A romolhatatlan jelző leginkább arra vonatkozhat, hogy a lehetőség mindenki számára készen van, és nem holmi esetleges feltételek döntik el, hogy kinek van esélye az újjászületésre, vagy kinek nincs. Az esély mindenki számára adott, hiszen a mag romolhatatlan. A magban nem lehet hiba, az növekedésnek indul, ha kell.            

Elgondolkodtam azon, hogy milyen sajátságai vannak ennek a képnek. A mag, mely az újjászületés záloga.

Először is nem látszik. Elvetik a földbe, és sokáig ott van, és nem látszik semmi abból, ami ott a föld alatt történik.  

Emlékszem általános iskolás koromban próbálkoztam csíráztatással, vizes vatta közé tettük a kukoricamagokat, és elvileg ki kellett volna hajtaniuk. Milyen türelmetlen voltam, folyton emelgettem a felső, vizes szivacsréteget. Aztán, ha jól emlékszem bepenészedett a vatta. Nem könnyű kivárni, míg egy mag szárba szökik.  

Hát még annak a magnak a szárba szökését, mely a lelkünkben van elültetve.  

Legutóbb kihoztuk a könyvtárból a „Nappali álmodók” című könyvet. Interjúkat, beszélgetéseket közöl olyan szülőkkel, akiknek autista gyermekük van. Az egyik történetben az anya elmondja, hogy 10 éven keresztül azt hitte a gyermekére, hogy néma, ugyanis egyáltalán nem beszélt. Aztán 10 évesen elkezdett beszélni. Egy másik eset annak a családnak a története, ahol a kisfiú egyáltalán nem kommunikált senkivel, szülei azt hitték róla, hogy értelmi fogyatékos, míg az egyik tanár felhívta a figyelmét az anyának arra, hogy a fiában több van, mint amennyit feltételez róla. Ajánlotta a betűtáblát, ennek a lényege, hogy fogni kell a kommunikálni képtelen gyermek kezét, ő pedig vezeti egyik betűről a másikra, így fejezve ki, hogy mit gondol. Tíz év körüli volt a fiú, amikor ezzel a módszerrel elkezdett vele beszélgetni az édesanyja. A fiúnak egyik visszatérő álma, hogy verset mond, hangosan, bátran, egy magas színpadon, az édesanyja pedig hallgatja a közönség soraiból. Miután elmondja az álmot, megígéri édesanyjának, hogy valóra válik az álom. És édesanyja hisz benne, hogy egy nap eljön ez a pillanat, amikor meghallja majd a hangját.  

Részben – ha nem is teljes mértékben meg tudom érteni, mit érezhetnek ezek a szülők. Kirill fiunk most hét éves. Fél éve jár már iskolába. Pénteken, amikor érte mentem, az egyik osztálytársa odajött hozzám és megkérdezte: – Kirill miért nem beszél hozzánk? Tudtam, hogy Kirill az iskolában nem beszél. Ha az osztálytanítója kérdezi, akkor válaszol, de magától nem kezdeményez, és magától semmit sem mond. A társaihoz sem szól. De hiszem, hogy egyszer majd beszélni fog az iskolában is. Milyen esélyei lennének egy porosz szellemű iskolában, vagy hány hozzá hasonló gyerek végezte még évtizedekkel ezelőtt kisegítő-iskolákban, megalázva és megbélyegezve? Hiszem, hogy ott, ahol most van, ahol van a személye iránt, és a gátlásai iránt kellő türelem, majd idővel meg fog szólalni.  

Mert hiszek a romolhatatlan magban, mely bennünk van.  

És Jézustól azt tanultam, hogy mindig merjek a kisebbről a nagyobbra következtetni: 

Ha a készségek tekintetében az ember megtapasztalja, hogy nem mindig abban a ritmusban történik, mint ahogy akarjuk, azért még szárba szökkenhet a türelmes kertész kezei alatt. Éppígy a hit magja is, szárba szökkenhet bennünk, és újjászületést hozhat számunkra, azaz egyfajta teljes megújulást. De ehhez az ige kell, ahogy Péter 1. Leveléből hallhattuk. Persze itt nemcsak a betű szerint leírt igéről lehet szó, sőt legkevésbé arról, hiszen a Biblia legtöbb könyvét felolvasásra, elmondásra szánták, arra, hogy szó-esemény váljék belőlük. Az ige pedig nem más, mint az a kapu, amelyen keresztül Isten eltalál a lelkünkig.

De ennek a reánk találásnak éppen mi lehetünk az akadályai azzal, hogy túlontúl biztosak vagyunk a dolgunkban. Még egyszer mondom, lehet, hogy mindent rosszul csinálunk, és idővel majd rájövünk erre, és csodálkozni fogunk, hogy egyáltalán hogy volt lehetséges ez. Ahogy rájöttünk a például a nevelés terén, rájöttünk az ökológia területén, és kapizsgáljuk a közgazdaság terén, a teológiában 10-20 évente van egy-egy jelentős fordulat. Ki tudja, milyen eszmélések, felismerések állnak még előttünk? A mag ott van bennünk, a hit romolhatatlan, elpusztíthatatlan magja, de a növekedését az Isten adja, és nem a mi igényeink, ritmusunk szerint szökken szárba. De szárba szökkenéséhez is sok minden kell. Legfőképpen az, hogy meglegyen bennünk az a vágy, hogy János Evangéliumának idézett szakasza másként fejeződjön be számunkra, hogy egyszer majd elmondhassuk:

 „…Ő jött el a világba, a mi világunkba, és mi felismertük őt:  Ő a saját világába jött, és az övéi felismerték, és be is fogadták.”

Ámen