Rác Miklós – Vízkereszt ünnepe, 2010. január 6.

Kedves Testvérem, Jézus Krisztusban!
Ez az első keresztyén ünnep. Megjelenés, felragyogás. Keleten ma is
ekkor van „a” karácsony. Nálunk eredetileg többek között Jézus
megkeresztelésének ünnepe lett.

„Jézus ismét megszólalt”. Annyira jellemző ez Isten embert el nem
eresztő munkálkodására. Mintha csak az édenkerti jelenet folytatódna,
ahol Ádámmal és Évával beszéli meg azt, ami történt. Próféták sora,
Jézus faluról falura járása, rendszeres „összetalálkozása” a meg nem
értőkkel, ez mind „ismét”. Egy lezáratlan ügy, amivel kapcsolatban már
számtalan embernek volt világos véleménye, a lezárást is beleértve. –
Csak Isten nem tágít, ma sem hagyja annyiban a kérdést. Kénytelenek
vagyunk elviselni. Pedig már eleget ünnepeltünk.

Az ember természetszerűleg világosságban jár. Azaz ott, ahol tájékozódni
tud. Ha másképp nem, akkor tapogatva, mint a vak. Aki pedig csak megy,
minden figyelem nélkül, mint a „homály ökör”, azt sajnáljuk, és azt
mondjuk rá joggal; bolond.

Az igazodás lehetősége az emberi világban rendkívülien megsokasodott. Ez
legalább annyira kérdéses, mint amennyire jó. Az eredmény például így
csapódik le: 'nem is tudom, hogy mihez igazodjam?'. Ebben a világban, az
ajánlatok, a verseny, a tájékozottság (és tájékozatlanság) világában
ismét megszólal Jézus és azt mondja: „Én vagyok a világ világossága.” Ez
azt jelenti, hogy általa, vele karöltve lehet eligazodni, valójában
ezért van itt. Nem minden megnyilvánulásában találunk ennyire határozott
mozdítani akarást, itt azonban ez nem lehet kétséges. A világosság semmi
másra nem való, minthogy általa eligazodjon a tájékozódó. Nem is csak
kimozdítani akar, hanem kijelentésével helytelennek nyilvánít minden más
világosságot, minden más irányt. Nem hagy helyet alkudozásra, és nem ad
időt késlekedésre.

Az ünnep hagyományos képei „engedékenyebbek”. Viszont egyértelműen közös
vonásuk a „betörés” az embervilágba. A keleti bölcseknek csillag jelenik
meg és ők Heródes királynál zörgetnek, „alkalmatlankodnak”. A
megdicsőülés történetében a mennyei, rendkívüli fényességben beszélget
Jézus Illéssel és Mózessel. A megkeresztelés történetével pedig
egyenesen „az emberbe tör be” amikor magára veszi az ember bűneit. Az
események nem megbeszélés alapján történnek, hanem rátörnek az emberre.
Nem múlnak az emberen. Akkor is ez történt, s ezért ez a valóság, ha
elutasítja az ember. Én vagyok, én itt vagyok, világossága vagyok a
világnak.

Mindenre vonatkozóan megfelelő példát találni nem lehet. Mert mi
történik, ha világosság támad? Van aki abbahagyja a mozdulatot, van aki
elkezdi. Van aki örül neki, van aki megijed. Van aki nem érzi magát
biztonságban, van akinek megmenekülést hoz a világosság. De ahol a sötét
helyett világos lesz, ott rendre változás történik. Az esemény
mibenlétét, bonyolultságát Jézus szavai itt kihagyják. Vagyis nem
igazolja azt sokféle ajánlást, amit jóakarattal ide szükségesnek gondol
a legtöbb ember. Felkészülés, előkészület, s minden más „hajótörést
szenved” Jézus szavain, amikor a világosság kijelentése után egyszerre a
követésről szól. Foglalkozzunk tehát mi is most egy kicsit a követéssel.

Isten azért szólítja az embert, Jézus pedig azért szól követésről, mert
ez az élet megoldása. Ezzel számolatlanul kerül félretételre kérdés,
elképzelés. Tulajdonképpen minden. Nem érdemes semmiféle formában tovább
időzni, mert könnyen úgy járunk mind a pletykálkodásba kezdők, egyszer
csak elfelejtjük, hogy mit is akartunk eredetileg. Jézus szerint van
világosság, amit követni kell. Ezzel szemben nem lehet hivatkozni
semmire. „Nem él meg” semmiféle kérdés. Világosság van, kövesd! Nem más
a dolgunk, nem más az utunk. Sőt, Jézus azért szól, bár tudnánk így is:
csak ez a lehetőségünk.

Jézus szándéka, szavai annyira egyetlen útként kerülnek elénk, hogy ki
kell maradnia a legösztönösebb kérdésnek is: 'hogyan lehet az enyém ez a
világosság?' Pedig minden jót szívesen, akár áldozatok árán is megszerez
magának az ember, ha módját találja. Itt azonban ennek a hagyományos,
becsülni való szándéknak sincs helye. Ez a fényforrás nem kerül senki
birtokába, s nem is csak ekkor, meg akkor világít, amely rendet célszerű
lenne kitanulni. Nincs történet, „amikor azután ...” Jézus követése a
vele való életet jelenti. Azaz az élet vele történik, vagy elveszett marad.

Jézus újra meg újra oda áll az emberek elé szól hozzájuk, él velük
együtt. Tanít, gyógyít, kenyeret ad, erről szól az a három év, amit
valamennyire ismerünk éltéből. Élt, így élt, s éltek vele emberek.
Hétköznapokban, vagy ünnepeken, a templomban, tengeri viharban, vagy
fáradtan a nap melegétől egy samáriai kútnál. Hol leprások kiáltottak
utána, hol maga kérdez beteget Bethesda tavánál. Volt vendégségbe, s
volt, hogy nem fogadták be. Élt, és nem tudjuk miből is élt három éven
keresztül, meg a vele együtt járó tizenkét tanítvány is, akik követték.
Ha semmit nem értenénk halálából és feltámadásából akkor sem mondhatjuk,
hogy nem tartozott hozzá az élet, hogy követői éhen haltak. De tudjuk,
hogy többet jelentett már ezeknek az első követőknek is, nemcsak
szavakat: „aki engem követ nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet
világossága”.

Voltak, vannak és lesznek Jézusnak követői. Olyanok, akik vele együtt
élnek. Övék az élet világossága. Talán így helyesebb mondani: Annyi az
övüké, amennyi az élethez kell. S ennyi talán elég nekünk is.

Ámen.