Rác Miklós – 2010. 01. 01. – Újév

Kedves Testvérem, Jézus Krisztusban!

Újév alkalmával mindenkinek dereng egy elképzelése, pont úgy, mint a

költőnek: Valami nagy tüzet kéne rakni. De valahogy nem került rá a sor.

Tehát mindnyájan ilyen híres költők vagyunk. A sötétségből jogtalanul

világosságot játszó órák után azonban ennél pontosabb jövőképpel kell

előállni. Szükséges lenne határozottabban szakítani a hagyománnyal is.

Aki már több igehirdetésemet olvasta tisztában van vele, hogy

meglehetősen szűk látókörben mozognak. Most sem fogom ezt a

megállapítást cáfolni. Talán nem is tudok sokkal többet a világ

dolgairól, nem jártam benne még turistaként sem, legfeljebb ha valamit

olvastam. Célom viszont nem is világmegváltói, csupán Isten munkásságát

próbálom ismertetni, ami szerintem az embernek hasznos, sőt nagy

szükségünk van rá. Újév első napján sem valami érdekes gazdasági

elemzéssel, de Isten szavával, tervével tudok előállni.

Még ez előtt meg lehet kérdezni, hogy varázslást szándékozunk folytatni

az év folyamán, megmaradunk a magunk szokásánál, esetleg már terv is van

hozzá, vagy hajlandóak vagyunk az Isten tervébe beszállni? Fontos

pontokhoz ragaszkodunk, felhasználva közben minden segítséget, Istenét

is, vagy föladjuk a költői, szép elképzelést, személyes irányításunkat,

s a létrejövő kapcsolat áldásával, együtt megyünk tovább? --- Varázslás

alatt azt értem, amikor kipróbált dolgokat, s új ötleteket igyekszik

valaki összehozni az eredmény érdekében. Eddig nem sikerült, de ezután,

miért ne? Egyszer bejöhet.

Istennek az a terve, hogy szent, azaz elkülönített, hozzá tartozó

népként éljünk. Nem kevés tapasztalás után hívja meg erre a népet. Van

mit fölmérni. A választott nép előtt a rabszolgaságból történt

szabadítás története áll. Nekünk ehhez már hozzá jön a próféciák sora,

az azokat megerősítő karácsonnyal -- innen a közelből -- meg mindaz,

amit még tudunk Jézus történetéből. Tehát nem újdonságként robban be,

tájékozatlanok közé Isten terve, sőt nagyon is alátámasztva a valóság

eseményeivel. --- Tervét az a mérlegelés rontja el, mely még próbát sem

akar tenni, egyszerűen visszautasítja, a *követelmények * miatt. Még jó,

hogy van mire hivatkozni. Holott sokkal többről van szó, mint

követelésekről.

Valójában, gondoljuk meg, azonnal a helyekről folyik az eszmecsere. Azt

mondja: 'ide állj!' mert ez a te helyed. A parancsolat mindig "helyre

tesz". S az ember csak pislog, nem akarja érteni, elfogadni. Isten

rendelése rendszeresen képtelenségnek látszik. Csak figyeljük meg,

jászoltól a keresztig, megítélésünk szerint mind lehetetlen hely. Isten

Fia a jászolban, a Názáreti Jézus a kereszten? Botrányos. Nem

elfogadható. De legalábbis nem méltó megoldás. Csakhogy a tény az, hogy

ezek a pontok mind a szükséges, egyetlen megoldást, valamint egyszerre

az eredményt hirdetik. Nem felelnek meg a hagyományos emberi

gondolkodásnak, de magukban hordozzák azt, amivel mennyei Atyánk

segíteni kíván nekünk. Hogy lássuk szeretetét és megértsük, elfogadjuk

ajándéka érvényes eredményét. Mert félti, meg akarja őrizni életünket.

--- Ahogyan meghatározta egyszülött Fia helyét, útját, úgy mutatja meg

minden embernek azt a pontot ahol állnia, s teljesítenie kell. Van hely

mindannyiunknak. Kérdés, elfogadjuk-e?

Gondold meg így is: Azt hirdetjük, hogy Isten terve Jézusban

megvalósult. Lehetséges, hogy mi mégsem akarunk az ő tervében a magunk

helyére állni?

Isten tervében áldás is van. Ezzel kapcsolatban kettőt kell tudni.

Először: Az áldás nem utólag, mintegy jutalomként valósul meg, hanem

kíséri azt, aki a kijelölt úton jár. Ott, ahol Isten akarata érvényesül,

ott áldás is van. Mert nem magányos az úton haladó, hanem Istennel

együtt járó. Ahogyan együtt mennek ketten kapálni. Ahogy a futószalagon

dolgozó társaival egy munkát végez. Egyik munkája a másikéra épülve.

Ezt magyarázza a második: Az áldás nem az ember jó munkájának eredménye,

hanem az Isten ezen felül való munkája. Tudjuk, hogy a rendes munka

akkor is szép, vagy nagy eredménnyel jár, ha nincs köze Isten

akaratához. Építettek már sok szépet, hasznosat ... és atombombát is.

Nem tudatlan az ember. Ám Isten tervében az együtt munkálkodás sokkal

hangsúlyosabb, mint az ember egyéni tevékenysége. --- Mégsem kell azt

gondolni, hogy a kislány szorgalmas kevergetése a sütéshez semmit nem ér

a konyhában.

Az áldás jelenti azt is, hogy az ember nem képes felmérni azt ami lesz,

de részese mégis az eredménynek, ha együtt dolgoznak. Ezzel szembe

szokott menni az a lehetetlen kívánságunk, hogy elégedjen meg Isten

avval, amit mi magunk kevergetünk. Mert nekünk ez kell. De mi lesz akkor

a süteményből, abból, amit csak együtt munkálkodva lehet megcsinálni?

Vagy tényleg nem tudjuk elképzelni, hogy amit Isten mond az van, amit

ígér az megvalósul? Bizony, szűk a mi világunk Isten akaratához képest.

--- Mi viszont bosszankodunk. Az is bosszantó lehet, hogy mi be akarjuk

tervezni az új évet, s akkor jön valaki, aki valami "többről" beszél. Mi

pedig a teljesség helyett csak részvételt kapunk.

Az igében mindig elől van, mégis a végére hagytam a "döntést hozó"

mozzanatot. De nem is áll meg, hogy döntésünk előbbre kerülhetne, mint

Isten terve, s a csatlakozásra szóló felhívás. Valamint tudja is ő

nagyon jól, hogy nem elég a tervet megmutatni. Útmutatásra van szükség

hozzá. Csak ha ismerjük a tervet és van hozzá "térkép", útbaigazítás,

akkor kezdhetünk munkához.

Az útbaigazításra nézve fel kell idéznünk az ismert parancsolatokat,

amint a felhívásban is ez szerepel, mégpedig most az eredeti szöveg nem

közismert értelmére is rámutatva. Ez egy nyelvtani furcsaság, amit nem

feltétlenül szerencsés egyoldalúan értelmezni, mert a lejegyzés több

lehetőséget tartalmaz. Megszoktuk: ne ölj, ne lopj, és a többi. Az

írásban azonban ez is benne van, így is értendő: nem fogsz ölni, nem

fogsz lopni. Ezt tehát nem csináljuk, de még marad bőven, amit viszont

csinálni lehet! Mégis igen nehezünkre esik "a parancsolat", megcsinálni

azt, amit "a tervezővel együtt" megtehetünk. Inkább megy a sopánkodás, a

duzzogás, akár a "ne" miatt, akár a "tedd" miatt. Szinte mindegy

melyikért, csak ellentmondunk. Ezt a mindenképpen való ellenállást nem

lehet igazolni. A tervnek így nem jogos ellentmondani. Mennyei Atyánk

azonban ismer bennünket, s jól tuja milyen sokszor kell elmondania

útbaigazítását. Nem is restelli. Ma ismétel.

A régi parancsolatokra való utalás azonban nem egészen igazságos.

Érvényesek, de velük nem lehet megoldani a kérdést. Nem lehet azt

gondolni, hogy recept van a kezünkben, aminek felhasználása meghozza az

eredményt. Vagy mondhatjuk így is: a parancsolatok nem zsetonok, amiket

végül áldásra lehet váltani. Így biztosan nem hoz eredményt az

igyekezet. Ezt el ne felejtsük. Hasonlít ez, a lejárt idejű pénzekhez.

Nem kapható értük semmi.

Olvasni pedig ezt olvassuk: "amelyeket ma parancsolok neked". Ez nem

régi szöveghez kapcsol bennünket, sőt, tulajdonképpen egyáltalán nem is

szöveghez, hanem "a személyhez". Ahhoz, aki megszólítja az embert és nem

elküldi valamely úton, hanem vele megy. Útközben tanácsolja. Tehát nem

küld el -- sőt nem ereszt el -- bennünket mennyei Atyánk, hogy

csináljunk ezt meg azt, legyen így meg úgy, hanem ajánlja, hogy velünk

jön. Nem is csak kísér, hanem parancsolatai révén együtt fogunk

munkálkodni. Mert az engedelmesség, a vele együtt haladás az ő áldásával

jár. Vagyis megtetézi általunk el sem képzelhető többlettel a munka

eredményét. Akarsz-e vele járni?

Közben majdnem el is felejtettem, hogy honnan indultam. Mennyei Atyánk

szent népévé akar tenni bennünket. Vele élő, az ellene valóktól

megvédett néppé. Örömének részesévé. Örökké élővé. A leggazdagabbá:

egyetlen közösséggé kíván tenni bennünket, eltörölve mindent, ami

elválaszt egymástól. --- Egy kicsit lehetetlen ebbe belegondolni. Még

sok az, aki, ami hozzám tartozik, és hihetetlenül sokan vannak mások,

akik nem tartoznak hozzám. Hogyan érthetném, hogy mindenki együtt vele?

Ő azonban hív ebbe a gazdagságba, ő meg akarja tenni, s kér téged is,

hogy tett azt, amit mond. Itt az új év. Kezdheted.

Folytathatod is. Ne tartson vissza rossz tapasztalás, vagy jó számolás.

Ezek múló "értékek", szólítani pedig az Örökkévaló szólít.