Nagy Gábor teológiai hallgató prédikációja - Szentháromság ünnepe utáni 22. vasárnap

Szentháromság ünnepe utáni 22. vasárnap – 2008-10-19  9:30

Kegyelem Néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól!

Hallgassa meg a gyülekezet Isten igéjét, amint azt megírva találjuk Pál apostol Filippibeliekhez írt levelében az 1. fejezet 3-11. verséig a következőképpen:

Hálát adok az én Istenemnek, valahányszor megemlékezem rólatok,

és mindenkor minden könyörgésemben örömmel imádkozom mindnyájatokért,

mert közösséget vállaltatok az evangéliummal az első naptól fogva mind a mai napig.

Éppen ezért meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára.

Így kell gondolkoznom mindnyájatokról, mert szívemben hordozlak titeket, mivel fogságomban is, az evangélium védelme és megerősítése közben is mindnyájan együtt részesültök velem a kegyelemben.

Mert tanúm az Isten, mennyire vágyódom mindnyájatok után a Krisztus Jézus szeretetével;

és imádkozom azért, hogy a szeretet egyre inkább gazdagodjék bennetek ismerettel és igazi megértéssel;

hogy megítélhessétek, mi a helyes, hogy tiszták és kifogástalanok legyetek a Krisztus napjára,

és gazdagon teremjétek az igazság gyümölcseit Jézus Krisztus által Isten dicsőségére és magasztalására.

Keresztyén gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Ki ne szeretné a dicséretet közülünk? Sokat dolgozunk, gürcölünk valamiért és már épp elegünk lenne a munkából, de akkor valaki megdicséri, amit teszünk és ettől teljesen új lendületet kapunk. Dicséret a munkahelyen a szorgalomért, dicséret az iskolában a kimagasló teljesítményért, dicséret öregkorban a több évtizedes munkáért, vagy éppen dicséret innen a szószékről egy jól sikerült gyülekezeti alkalomért a résztvevőknek, a segítőknek. Érezzük, hogy mindenki számára fontos a dicséret: megerősít abban, hogy amit teszünk, vagy amivel addig foglalkoztunk értelmes volt, van tevékenységünknek célja és értelme, és nem utolsó sorban jó érzéssel, sikerélménnyel tölti el az embert.

            Egy hasonló dicséretet olvashatunk igénkben is, bár ez egy kicsit más a megszokottól. Pál ír a Filippi gyülekezetnek, s ezen levelének kezdő soraiból szólt a felolvasott rész. Dicséretről van szó, viszont Pál nem csak arról beszél, hogy milyen okos, ügyes, szép is a gyülekezet, és annak minden tagja. Nem veszik el ilyen felszínességekben. Az Újfordítású Bibliánk a következő címet adja a fenti igeszakasznak: Hálaadás és könyörgés a gyülekezetért. Ebből is kitűnik, hogy bár dicséret illeti a gyülekezetet is, de az apostol elsősorban az Úrnak ad hálát a testvérekért, a közösségért.

            Ebből kiindulva először vizsgáljuk meg, hogy mit is mond ez az ige nekünk Pálról, az Isten ügyéért oly nagyon lángoló emberről! A szokásos címzés és üdvözlés után a levél első szavai, hogy „hálát adok az én Istenemnek”. A keresztyén ember, és így Pál alapállása is az Isten iránti hála és a neki szóló köszönet. Innen kell, hogy induljon, és ide kell, hogy érkezzen minden az életünkben. Nem véletlen, hogy például az istentiszteleti liturgiánk is dicsérettel kezdődik, a bűnvallás után is a hála szava hangzik, majd pedig a befejező imádság, a Mi atyánk utolsó szavai is a dicsőítés szavai. Vagy ha csak megnézzük énekeskönyvünk végében Luther reggeli és esti imádságait is, azokban is azt olvassuk, hogy mind a nap elején, mind a nap végén mindenek előtt hálaadással fordul reformátorunk az Úrhoz.

Alapvető állítás, de fontos megjegyezni, hogy a keresztyén ember szereti dicsérni az Urat! Jó dolog az Úristennek hálát adni. Eszünkbe juthat ilyenkor az a sok ajándék és áldás, amit tőle kapunk, és megláthatjuk, hogy milyen kegyelmesen tart meg minket napról napra. Ilyenkor mindig a 10 leprás története jut eszembe, akik nyögtek és sírtak a nyomorúságban, és kérték Jézust, hogy gyógyítsa meg őket. Aztán a gyógyítás után elmentek a papokhoz, ahol megállapították a gyógyulást. Azok nagy örvendezve elmentek, és teljesen elfelejtették azt, aki a gyógyulást, a csodát adta. Kivéve egyet, csak egy volt, aki visszatért, és hálát adott, megköszönte az ajándékot.

Testvérek, szeretnék mindenkit buzdítani, hogy ki-ki legyen az a tizedik! Hogy vegyük észre az ajándékot, a csodát, és térjünk vissza ahhoz, aki adta, adjunk hálát érte Istennek. Ahogy az apostolnak is, ahogy a reformátornak is, legyen a hálaadás nekünk is természetes és örömteli!

Ehhez szorosan kapcsolódik a következő jellemző Pálról: „mindenkor minden könyörgésemben örömmel imádkozom mindnyájatokért”. A fent említett hálaadásnak is, de általában a hívő életgyakorlatnak is az alapvető formája az imádság. A napi, a rendszeres, hosszabb, rövidebb imádság. Keresztyénekként valljuk, hogy Isten gyermekei vagyunk, kapcsolatunk van Vele, de hogy is valósulhatna meg ez kommunikáció beszélgetés nélkül? Az imádság, az Istennek szánt mondatok, néma gondolatok teremtik meg a közelséget köztünk és az Atya között. Hívő életünknek ez létszüksége. Mindamellett csodás erő lakozik benne! Hány és hány történetet ismerünk akár a Bibliából, akár gyülekezeti esetekből, vagy a saját életünkből, amikor Isten meghallgatta népe, gyermeke imádságát és kiárasztotta áldását, segített a kilátástalan helyzetben, vagy éppen megtartott a fájdalmak vagy a gyász idején.

Ne legyünk hát restek imádkozni! Ne elégedjünk meg csupán itt a vasárnaponként elhangzott ima adaggal! Sok ember azt gondolja, hogy az ima csak a gyengeség jele, de meg kell őket cáfoljam: az ima a hit jele. Hiszem, hogy a szavaim nem csak a plafonig jutnak, hanem egészen az élő Istenhez. Hiszem, hogy az imádságban erő van, hogy van hatása, és megtart a nehézségek idején. Pál levele írásakor börtönben ült. Sok egyebe neki sem volt ott a hitén és az imádságán kívül. Ez a kettő mégis megtartotta és erőt adott neki!

Mit tanulhatunk hát ma Páltól a saját életünkre nézve? A hálaadás és a buzgó imádság gyakorlatát, mely a keresztyén élet két fontos alapmotívuma.

De menjünk tovább! Mit tanít mai igénk a gyülekezetről? Pál először azért dicséri, azért ad hálát a gyülekezetért, mert - ezt olvassuk az 5. versben - : „közösséget vállaltatok az evangéliummal az első naptól fogva mind a mai napig”. Tehát az első és alapvető indok a hálára, az a gyülekezet puszta léte! Adtunk-e már hálát azért, hogy van gyülekezet a településünkön és hogy mi is oda tartozhatunk, abba a közösségbe? Talán elsőre nem is értjük ezt a kérdést.

Gondoljunk csak bele: egyáltalán nem természetes és magától értetődő dolog, hogy ebben a világban élhet és létezhet keresztyén közösség! Hány olyan hely van akár a világban, vagy akár Magyarországon, ahol mind a mai napig nem nézik jó szemmel a keresztyén közösségeket, megnehezítik a munkájukat, és próbálják elérni, hogy végleg bezárják kapuikat.

Az sem természetes, hogy mi ide tartozhatunk! Gyakran látni azt főleg fiataloknál, fiatal házaspároknál, hogy egy új helyre költözve keresnek maguknak gyülekezetet, de valahogy sem ide, sem oda nem tudnak beilleszkedni, nehezen találják meg a helyüket, vagy éppen nem fogadják őket kellő szeretettel. Vagy például új hívőként sem olyan egyszerű mindig közösséget találni. Nekünk pedig már néha természetes, hogy ha egyik-másik vasárnap nem tudunk elmenni istentiszteletre, akkor legközelebb valaki érdeklődni fog hogylétünk, egészségünk felől.

Ezek után hadd ismételjem meg a kérdést: Adtunk-e már hálát azért, hogy van gyülekezet a településünkön és hogy mi is oda tartozhatunk, abba a közösségbe? De Pál nem áll meg itt, hogy a gyülekezet puszta létéért adna csak hálát. A 6. vers ezt mondja: „meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára”. Tehát a lét, a közösség élete még nem a végcél. Azzal, hogy annakidején Filippiben, vagy ma itt Gyúrón van Istennek gyülekezete még nem értük el a végcélt. Ez csak egy fontos mérföldkő.

A gyülekezet maga egy élő közeg, melyben az Úr folyamatosan munkálni, formálni akar bennünket. Hasonló ez egy házhoz, vagy egy kerthez, ahol szinte mindig van mit csinálni. Nincs olyan, hogy véglegesen kész, vagy tökéletes.

A házat is lelakjuk, elhasználódnak dolgok, folyton javítgatni kell valamit, ha meg éppen nem javítgatunk, akkor csinosítunk, felújítunk vagy épp csak kitakarítunk. A kertet már nem is említem, mennyiféle munka van benne!

Szóval valami ilyesmi a gyülekezet is: egy élő, dinamikus közeg, ahol soha nem áll meg az élet, ahol folyton szükséges a karbantartás, a takarítás, vagy épp a gyomlálás. Viszont a házzal és a kerttel ellentétben a hívő közösségnek van egy kész állapota, amit lehet szem előtt tartani, amit lehet várni: az pedig a Krisztus napja, az üdvösség napja!

De vigyázat! Addig nem ülhetünk ölbe tett kézzel! Pál is a dicséret mellett további növekedésre szólítja fel testvéreit (9.vers):

a „szeretet egyre inkább gazdagodjék bennetek ismerettel és igazi megértéssel;

Fil. 1,10

hogy megítélhessétek, mi a helyes, hogy tiszták és kifogástalanok legyetek a Krisztus napjára,

Fil. 1,11

és gazdagon teremjétek az igazság gyümölcseit Jézus Krisztus által Isten dicsőségére és magasztalására.

Két dologról beszél itt az ige. Az egyik a szeretetben való növekedés. Talán már igehirdetési közhelynek számít, de nem lehet nem beszélni róla újra és újra. Növekedni a szeretetben! De Pál itt nem csak általánosságban beszél, magyarázatot is fűz kijelentéséhez: nem csak úgy érti ezt a szeretetet, hogy békesség és egyetértés legyen a gyülekezetben, hanem kibővíti ezt az igazi megértéssel, és annak megítélésével, hogy mi a helyes.

Egy értelmes, bölcs szeretetre buzdít, amely tudja, hogy mi mennyit ér (mennyi időt, odafigyelést, energiát kíván egy-egy ügy), olyan szeretetre, amely hosszú-hosszú sértődések helyett meg tud bocsátani, olyan szeretetre, amely tud feddni és dicsérni is. Olyan szeretetre bátorít, ami visszatükröz valamit, legalább valami keveset Jézus szeretetéből!

Ez az egyik, amiről szó van, a másik pedig a gyümölcstermés. A hit, az igazság gyümölcseinek termése. Nemrég volt az aratási hálaadó istentiszteletünk. Szerintem mindenki ismeri azt az érzést, mikor az egész éves munka után kimegy a kertbe, és bizony a fák roskadásig vannak almával, körtével, a szőlőn szép nagy fürtök vannak, és mindenhol látszik, hogy a sok munka szó szerint meghozta gyümölcsét! Örömmel és megelégedettséggel teli érzés ez! Valahogy így tekint ránk Isten is.

Egy fa, amit egész évben gondozott, öntözött, fenntartotta az aszályban, védte a viharban, és kíváncsian várja, hogy vajon meghozza-e végre a termését? Fog-e valamit teremni az életünk? Lesz-e gyümölcse, látható eredménye a hitünknek?

Testvérem, vajon ha a Te életedre tekint az Úr, akkor mit fog látni? Egy szikkadt, megfáradt, közönyös, undok, terméketlen életet, vagy egy élő hitű, gyümölcsöző, boldog, életet?

Hálásak lehetünk Istennek (nicsak, megint előjön a hála!), hogy ha nem is vagyunk éppen hitéletünk, a gyümölcshozamunk csúcsán, vagy éppen el vagyunk lankadva, fájdalmunk van, vagy gyászunk van, Ő akkor is, évszaktól függetlenül is tud velünk újat kezdeni, ha kérjük. Ha imádságban elkérjük a gyümölcsözést, a megújuló, életerős hitet, akkor akár ősszel, akár a legnagyobb téli fagy közepette is tud az Úr formálni, erősíteni, áldani minket.

És mi lesz az eredménye, ha sok gyümölcsöző fát egymásmellé ültetünk? Egy csodálatos liget, ahová bárki szívesen betér, és ahova minden betérő csatlakozni akar. Ilyenné válhat az a gyülekezet is, ahol sok hívő, imádkozó, szeretetben növekvő, és gyümölcsöző hitű testvér gyűlik össze. Ilyen lehet a Filippi gyülekezet is, és ilyen lehet a mi evangélikus gyülekezetünk is! Merjük ezt elhinni, hiszen az igében ez áll!

Kívánom, hogy egymást segítve, egymást hordozva lehessünk mindannyian részesei ennek az Isten szerint való közösségnek, ahogy az Ige is mondja: „Jézus Krisztus által Isten dicsőségére és magasztalására”. Ámen