Mesterházy Balázs – Hegycsúcson/hegycsúcsról – Máté 17, 1-9

Kedves Konfirmandusok, Kedves Testvéreim a Jézus Krisztusban! 

1. Hegycsúcs-élmény

Egy amerikai lelkipásztor, Jerry Alan Smith egy olyan élményét olvastam néhány hete, amikor a lelkész megtapasztalta a szentet. Arról írt, hogy a Sziklás-hegységben túrázott, és természetesen már hetek óta készült a Mt. … megmászására. Fotókat nézegetett, topográfiai térképeket tanulmányozott, és természetesen fizikailag is kondiba hozta magát. „Először csak erdőn keresztül mentünk, azt se tudtam, hol vagyunk. Aztán, amikor elértük a fák tetejének vonalát, akkor egyszerre minden kinyílt. És amikor felértünk a csúcsra, 360 fokos lélegzetelállító látvány tárult elénk. Most már láttam mindent, amiről tudtam, hogy ott kell lennie. Még csodálatosabb volt, mint ahogyan el tudtam képzelni – és akkor ott Istennek valami olyan közelségét éreztem, amilyenre már nagyon régóta vágytam. Nem is akartam lejönni…”

Ez egy igazi hegycsúcsélmény! Nekünk van ilyenünk? Kérdezem, hogy nekünk van hasonló hegycsúcsélményünk, kedves Testvéreim? Nektek, konfirmandusoknak, van? Ma arra szeretnék bátorítani mindenkit, kicsit, nagyot, fiatalt és már nem annyira fiatalt, konfirmációra készülőt, vagy azt éppen már néhány évtizede ünneplőt … hogy gondoljunk olyan alkalmakra, amikor megtapasztalhattuk a szentet. Amikor igazi hegycsúcsélményünk volt… És ugye tudja mindenki, hogy nem kell, hogy ez egy igazi hegycsúcson legyen. Lehet, hogy sokak számára ezt a hegycsúcsot úgy hívják: életre szóló barátság, vagy első szerelem, vagy osztálykirándulás, vagy első egyházmegyei csendesnap, vagy hittantábor, vagy keresztelő. Vagy ki-ki sorolhatna olyan csúcspontot az életéből, ahol azt érezte, Isten nagyon szereti őt… A lényeg sajnos, hogy ezek után az élmények után mindig vissza kellett jönni az igazi világba, a hétköznapokba. Nem maradhattuk, nem maradhatunk fenn ezeken a hegycsúcsokon akkor sem, ha akartunk. Azt gondolom, így van ez már csak a hegycsúcsokkal…

Azt kívánom most mindenkinek, hogy gondolkozzunk el, Jézus közelében milyen bizsergő érzései lehettek a tanítványoknak. Testvéreim, nem gondolkodunk mi el néha, hogy milyen lehetett Péternek, Jánosnak és Jakabnak ott fenn Jézussal a megdicsőülés hegyén? Ott a hegyen, a megdicsőülés hegyén – abban az evangéliumi történetben, amelyet az imént felolvastam… Ma van egy exkluzív sztárvendégünk, akit szeretnék bemutatni mindenkinek, hogy ő elmondja a saját élményeit. Hadd hozzam be őt, vendégünk: Fülöp… (átöltözés I: Luther-kabát le, alatta hosszú indiai ing)           

Ott voltam. Nem vagyok büszke arra, amit tettem, de nem is bántam meg… Követtem őket, mint egy olcsó detektív, hogy kikémkedjem, mi volt az, amire engem Jézus NEM választott ki. Amire nem választott ki 9-ünket. Mindig csak Péter, János és Jakab. Nem mi, többiek. Tudják, második hegedűsként nem könnyű játszani. De higgyék el, a zenekar részének lenni, és mégsem játszani… az talán még nehezebb. Pedig ez volt az én szerepem. Keresztelő János tanítványa voltam, aki azt mondta nekem: „Fülöp, mostantól kövesd Jézust!” És én megtettem. Még saját magam is meglepődtem, hogy milyen gyorsan megtettem, és nagyon büszke voltam, hogy a tanítványa lehettem. Jó rabbi volt, méltó a követésünkre. Tudják, igazából többnek is tűnt, mint egy rabbi…

Nagyon jól tanított bennünket. Értelmezte az írásokat, és segítette, hogy megértsük, mint jelenthetnek azok az életünkben. Természetesen, gyakran amikor tanított bennünket, akkor mondta ezeket a történeteket – példázatoknak hívják őket, azt hiszem. Ezeket nem mindig értettük… Néha még meg is magyarázta őket, de még akkor is csak a fejünket vakartuk.

Mindegy, gyógyító is volt – tudják? Aha, egy csomó embert meggyógyított: egy béna embert, aztán egy süketnek visszaadta a hallását, egy vaknak a látását, és még leprást is megtisztított. Még egy kislányt is felébresztett, aki meghalt már. Képzeljék el, felkelt és sétált – komolyan mondom.

Más csodát is tett. Egyszer jóllakatott egy hatalmas tömeget egy kosár kajából. Talán csak 5 (4) kenyér volt, meg 2 (3) hal? Már nem is emlékszem… Egyszer meg egy viharba kerültünk, barátaimmal halálra voltunk rémülve… és akkor jött felénk a vízen sétálva… aztán amikor belépett a csónakba, a vihar egy szempillantásra elillant.

Nagyon jó volt a tanítványának lenni. De aztán elkezdtünk hallani olyan dolgokat tőle, amivel már nem tudtunk mit kezdeni. Kezdtük kényelmetlenül érezni magunkat. Egyik nap megkérdezte, hogy mit gondolunk, kicsoda ő. Mi kinek mondjuk őt? Először nem is tudtuk, mire gondol, de aztán emlékeztünk, hogy néhányan azt mondták, hogy ő Keresztelő János, aki életre kelt, vagy Illés, vagy valami más próféta. De ő nem hagyott bennünket, és azt kérdezte, MI kinek gondoljuk őt. Számunkra mit jelent ő?

Péter végre megszólalt – tudják, Péternek mindig beszédkényszere volt –, és azt mondta, hogy Jézus a Messiás. És képzeljék el, nem tagadta le! Sőt, úgy tűnt, mint hogyha ezt a választ várta volna… Onnantól aztán kezdtek egész komollyá válni. Jézus azt mondta nekünk, hogy szenvedni fog, hogy elfogják, meg fog halni, aztán fel fog támadni. Ez már túl sok volt nekünk is… Péter még majdnem bajba is került, mert megkérdőjelezte ezt.

Talán ennyi bevezetés elegendő is ahhoz, hogy elérjünk ahhoz a naphoz, amikor felmentünk a hegyre. Jézus hívta Pétert, Jánost és Jakabot, hogy menjenek fel vele a hegyre. Engem már nagyon kezdett idegesíteni ez a „kis klikk”, mindig ők kapják a különleges figyelmet, tanítást, élményeket… Tehát úgy döntöttem, követem őket, de természetesen olyan távolságból, hogy ne lássanak.

Felértünk a hegycsúcsra – jó kis túra volt, ha megjegyezhetem –, és ahogyan ott álltunk, Jézus hirtelen megváltozott. Nagyon nehéz leírni, hogy milyen is lett, talán úgy a legérthetőbb, ha azt mondom, hogy képzeljenek el egy iszonyú erős fényű zseblámpát egy totál sötét szobában – egyenesen a szembe világítva. A ruhája úgy fénylett, mint a nap. El akartam rohanni, de aztán valami azt súgta, maradjak. Amikor végre a szemem hozzászokott a szokatlan fényhez, láttam, hogy hatan állnak ott: 3 tanítványtársam, Jézus meg – nem fogják elhinni – Mózes és Illés.

Mindannyian csak ámultunk, Péter volt az, aki meg tudott szólalni: „Uram, jó nekünk itt lennünk. Ha akarod, készítünk itt 3 sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek.” Sátrat akart építeni, képzeljék el! Bár azt gondolom, ez rendben lett volna, hiszen mindhármuk Isten küldöttje volt. És itt láthattuk először, hogy Jézust ezzel a másik kettővel egy szintre helyezték. Mózes, a törvényadó, Illés, a próféta, és Jézus – már ha persze Péternek igaza volt – a Messiás.

És akkor hirtelen köd takart be bennünket – semmit nem láttam –, és hallottunk egy hangot, amely azt mondta: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, őt hallgassátok.” Nem hittem el, amit hallottam. Igazából András barátom már mondta, hogy ott kellett volna lennem, amikor János megkeresztelte Jézust a Jordánban, hogy akkor is valami hasonló mondat hallatszott Istentől. Lehet, hogy ha azt hallom, akkor már én is előbb rájövök, hogy Jézus valóban Istentől jött.

És amikor a köd eloszlott, már csak négyen maradtak: Péter, János, Jakab és természetesen Jézus – de a másik 2 eltűnt. És akkor Jézus elindult lefelé a hegyről. Én is gyorsan megfordultam, nehogy észrevegyenek. Ahogyan jöttek lefelé, Jézus kérte őket, hogy ne mondják el senkinek, mi történt addig, amíg fel nem támad a halálból. Hát, én éppenséggel nem akartam elmondani senkinek, az tuti. Egyébként is ki hitt volna nekem? De most már látva Jézus életének hátralévő részét, halálát és feltámadását, most már tudok róla beszélni.

Addig a napig ugyanis Jézus csak egy különleges tanár volt a számunkra. Egy szent ember, aki – kétségtelenül – képes fantasztikus dolgokat véghezvinni, egy rabbi a sok közül, egy próféta a sok közül, egy gyógyító a sok közül. De attól a naptól – amit úgy tudom, most már a hittanórán megdicsőülésként tanítanak – már más fényben láttuk Jézust – szó szerint.

Hiszen ott volt Mózessel, a törvényadóval, Illéssel, a prófétával – úgy tűnt, hogy egyenlők, legalábbis egy pillanatig. Nem is gondoltam addig arra, hogy Jézus ebben az illusztris társasában lehet, tudják, nekünk zsidóknak ez a két ember jelent mindent: Mózes és Illés. Aztán iszonyú gyorsan történt minden, hallottuk Isten hangját – mert biztos vagyok benne, hogy az Isten hangja volt –, hogy „ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Őt hallgassátok! És a másik 2 már el is tűnt. Ez nem volt más, kedves Barátaim, mint az, hogy a régi helyét átveszi az új. Jézus ugyan nem adta fel a régi utat, természetesen, csak újraértelmezte, új perspektívába helyezte. Betöltötte, ha úgy tetszik.

3. Le kell jönni – tovább kell indulni…

Fülöpnek el kellett szaladnia, sajnos nem tudott itt maradni, hogy kérdésekre válaszoljon. Hiszem azonban, kedves Testvéreim, hogy Fülöp beszámolója segíthet mindannyiunknak megfogalmazni egy olyan üzenetet, amely miatt ma itt összegyülekeztünk. Mit tanulhatnak az idei konfirmandusok ma Fülöptől?

Mindenkitől azt kérem, ill. arra biztatok mindenkit, hogy legyünk készek tanulni. Legyünk készek tanulni Fülöptől, lelkészeinktől, tanárainktól, egymástól. Nézzük meg, hogy mi történik velünk, amikor feljutunk egy hegycsúcsra? Amikor eljutunk egy olyan helyre, ahol én is megváltozhatok? Hiszen az az a hely, ahol félre kell tenni minden előzetes koncepciónkat még Jézussal kapcsolatban is, és meghallani az Atya hangját: Őt hallgassátok… Itt kell látni Jézust – a Megdicsőült, a Krisztus, a Messiás!

Mert ugye tudja mindenki, hogy miután voltunk fenn a hegycsúcson, már nem ugyanolyan emberek vagyunk. Ez a tudat hajthat bennünket előre. Ez adhat nekünk reményt akkor is, amikor már minden reménytelennek tűnik. Emlékeztetni magunkat arra, hogy már voltunk ott fent. Láttuk Jézus fényét, és hallottuk az Atya hangját. Ennél több nem kell. De azt is el kell mondanom, hogy nem maradhatunk ott fent. Ahogyan Jézus nem is adott esélyt Péternek arra, hogy sátrakat építsen, úgy mi sem verhetünk itt tanyát. A konfirmandusok sem verhetnek itt tanyát, nem maradhatnak itt örökre. Szükségünk van a hegycsúcsokra, szükségünk van arra, amit hoz nekünk, szükségünk van arra, hogy Jézust új fényben lássuk – azért, hogy aztán le tudjunk jönni a hegyről, hogy aztán ott éljünk, ahova Isten vezet bennünket.

A konfirmációra való készülésnek is el kell telni, de utána el kell indulni. Ez olyan érzés lehet, mint a hegyről való lejövetel kényszere. Igen, le kell jönni, bár nagyon jó volt ott. Tovább kell indulni, pedig akár most nagyon jó itt! Tovább kell indulni, pedig jó lenne még egy kicsit maradni. Le kell jönni a hegyről, kedves Testvéreim, tovább kell lépni. Jó volt ott, áldott időket éltünk ott meg, Isten szólhatott hozzánk, de tovább kell lépni, nem építhetünk sátrat, még ha ki is mondjuk: „Mester, jó nekünk itt lennünk.”

És fontos meglátnunk azt, hogy nem azért kell továbbmennünk, mert az idő hajt, hanem sokkal inkább azért, mert különleges feladatunk van. És ezt elkezdhetjük ma. El kell mondani másoknak, hogy jó a hegy tetején. Elmondhatjuk másoknak, hogy ők is felmehetnek a hegycsúcsra. És természetesen ez nemcsak a konfirmandusokról szól. Nem akarom csak rájuk helyezni a nyomást – ők továbbindulnak, és hiszem, hogy tovább is adják azt, hogy milyen jó volt a hegycsúcson Jézust új fényben látni. De a hívás mindannyiunknak szól. Mindazokról, akik már valaha jártak fenn a csúcson. És hiszem, hogy nagyon sokan jártunk már. Tudjuk, hogy milyen jó ott fent. De éppen ezért van dolgunk. Az a dolgunk, hogy továbbinduljunk, és szétosszuk Jézus szeretetét.

Az a dolgunk, hogy továbbinduljunk, elmondjuk másoknak, hogy Jézussal jó.

Az a dolgunk, hogy elmondjuk másoknak, hogy ő nemcsak egy próféta, és nemcsak egy különleges pedagógus…

Az a dolgunk, hogy elmondjuk másoknak, hogy ő az igazi!

Az a dolgunk, hogy másokat is hozzá vezessünk.

Az a dolgunk, hogy az ő fényét továbbadva sugározzunk!

Az a dolgunk, hogy tanúskodjunk másoknak Isten örök szeretetéről, amelyet mi a saját kis hegycsúcsainkon megtapasztaltunk.

Imádkozzunk!