Kormos István temetésén elhangzott prédikáció – Dr. Harmati Béla

Atya, Fiú, Szentlélek nevében! Ámen.

Uram, ne vond meg tőlem irgalmadat,

szereteted és hűséged őrizzen szüntelen!

Mert annyi baj vett engem körül, hogy megszámlálni sem lehet...

és a szívem is elhagyott engem.

Légy kegyelmes, Uram, és ments meg,

Uram, siess segítségemre.    Ámen.      /Ps 40,12-14/ 

Hallgassuk meg Isten igéjét, amint megírva találjuk János apostol  első levelében, a 4. fejezet 16. versében a következőképpen:

„Az Isten szeretet és aki a szeretetben marad, az az Istenben marad és az Isten is őbenne”.  Ámen. 

Testvéreim! 

Eljöttünk ehhez a ravatalhoz a fájdalomnak, a könnyeknek, a gyásznak és a részvétnek a lépéseivel. Most arra kér mindnyájunkat az apostol szava, hogy még egy lépést tegyünk meg: álljunk oda Isten színe elé, akiről azt hallottuk, hogy maga a szeretet. 

Fölhorgad bennünk azonnal a kétség: Hát ez volna az Isten szeretete? Ez a gyors és váratlan és korán jött halál? Ez volna az Isten szeretete, ez a ravatal és mindaz, ami mögötte lezárult, a megíratlan, az elmondatlan, amit soha többé nem lehet pótolni, a költő, a munkatárs, a barát és ismerős és a legszűkebb család számára a férj, az apa, akitől most el kell búcsúznunk? 

Egyik utolsó fölkérése a Vigília szerkesztőségétől érkezett. Legbelsőbb kérdéseiről kellett volna  vallania „Isten és én” címen. Nem tudjuk meg soha, mit írt volna meg abból, hogy sokszor csalódott az egyházban, nem szerette a vallásos előírásokba merevedő kegyességet, de hitte az Istent. Erről ő maga  vall személyesen annak, aki a legilletékesebb. Nekünk az a föladatunk, hogy a fájdalom, a gyász, a könnyek, a részvét lépésein túl hálaadásra, köszönetre lépjünk oda Isten színe elé. A régi közmondás szerint, akit az Isten meg akar áldani, emberrel áldja meg. Csöndesedjünk most el és nézzünk vissza életére. Kiki maga tudja a legjobban ennél a ravatalnál, hogy mit kell megköszönnie benne. Egyéniségét, életét, munkáját az foglalja össze, hogy a szeretet embere volt. 

Ahogyan a keresztyén tanítást, a jézusi etikát, az Isten lényegét a szeretetben láthatjuk, úgy az ő gazdag „kormospistás” élete is erre a szálra volt fölfűzve. Eszünkbe jut most az utolsó szép balatoni nyara, a tábortűz vagy a sakkpartik, jókedvű mesélései. Tág ölelésű szeretettel tudta szülőföldjét, Dunántúlt, de ezen túl Párizs, Normandia vagy Erdély szépségeit figyelni. Mennyi barátja volt! A legszűkebb családon, munkatársain, kollégáin kívül sokan egy találkozás alkalmával is barátaivá váltak, mert tudott odahallgatni másokra. Így írta:

„Azt hittem, ebben-abban lesz szavam

        nem országos, csak egy embernek szóló” /Leltár/

Őrizzük sokan nekünk szóló, „csak egy embernek szóló” szavait, kritikáját, véleményét. Ebben a modern „vasmozsár-világban”, ahol sokszor törettetünk, egymástól zúzódunk, sebeket osztunk és kapunk, mindig jól esett mosolya, nyugalma, embersége. Akkor is a szeretet hajtotta, amikor vitatkozott, érvelt, támadott, az igazság szeretete. 

Mennyire szerette a gyerekeket és a gyerekek is őt! Hogyan vették körül csapatosan a Balaton partján, ő meg rákezdett a mesékre. Megérezték a belőle áradó mesterkéletlen őszinteséget és igazságszeretetet. 

Végrendeletszerűen hangzik tőle:

        ...”értem keresztet hányjatok,

           ha kópélelkem hazatért”. /Luca napra egy korty ital/

Néha egyáltalán nem értettük, hogy tudott nehéz élethelyzeteket, bajt, veszélyt, mindent olyan derűvel teljes, olyan „kópé”-nyugalommal végigélni és felidézni! Szegényebbek lettünk valakivel, aki mellett jó volt, aki mellett könnyebb volt élni! Nemcsak fölismerte, hanem gyakorolta is azt az alaptörvényt, hogy az élet lényege az áldozati, a szakrificiális elem. Az apostol szava szerint minden szeretet mögött tudva vagy tudatlanul a szeretet forrása, az Isten áll, aki Jézusban ölelte magához az emberiséget.      

Megköszönjük ennél a ravatalnál most mindazt a jót, szépet, igazat, amit tőle kaptunk. Egy átlag emberi élet mintegy 4-5 milliárd szívdobbanást jelent. Neki alig jutott három milliárd. Köszönjük, hogy amíg élt, addig közöttünk, velünk és értünk dobogott a szíve.   Ámen. 

Imádkozzunk!

Istenünk! Nagyobb a Te hatalmad, mint a koporsó ereje, mint szívünk félelme és a veszteség fájdalma. Légy közel most hozzánk, amikor a halál és a fájdalom némává tesz minket. Jézus Krisztus, Te magadat mondtad útnak, igazságnak és életnek. Ölelj magadhoz békességed erejével. Istenünk megköszönjük annak életét, akitől most utoljára búcsúzunk itt a földön. Áldott légy, hogy nekünk adtad, amíg itt a földön élt. A Krisztus véréért könyörülj rajta. Köszönjük mindazt a jót, amit általa adtál, áldd meg mindazokat, akik vele tettek jót. Add, hogy az a szeretet, ami összekötött a földön, kössön össze a halálon túl is. Ámen.

 *****

Emlékezés Kormos István költőre – l977. október 19.

Budapest-Deák téri gyülekezeti bibliaórák, 1977. okt. 19. nov. 8. és 10. Ötvennégy éves korában váratlanul ragadta el közülünk a halál. Kétszer kapott József Attila díjat, a Móra Kiadó főszerkesztője volt. 1971-ben megjelent „Szegény Yorick” és az 1975-ös „N. N. bolyongásai” című legutóbbi verseskötetei mellett ismertek voltak műfordításai és gyermekek számára írott könyvei. Október 26-án a televízióban Huszárik Zoltán rendezésében láthattuk a róla nem sokkal halála előtt készült lírai riportot. 

Indulásáról maga vallott így: „1923-ban születtem Mosonszentmiklóson. Kapunk egy poros, árkasevolt közre nyílt, ott hömpölygött le a templomdombról minden este a tehéncsorda. Kétéves se voltam, mikor nagyapám, vizet húzván mohás-békás udvari kutunkon, furcsállva nézte: mért ugrándoznak a ház előtt a tehenek, bőgve-rugdosva egymást. De csak elvonult a csorda, s mikor leszállt a por, ott ültem még az útközépen, szürkére izzadt ingben, ismeretlen nyelvű mondókákat gajdolva, legkedvesebb játékomba, egy fém hőmérőtokba homokot töltögetve. Harminc évvel később elmondtam Füst Milánnak ezt az öntudatlanul átélt halál-pillanatot; ő csak nézett ki hosszan az ablakon, s ezt mondta: 'Fiam, valaki veled játszik.' Fölálltam a porból, a fém hőmérőtokba verseket töltögetek.” /Szegény  Yorick/ 

Szülőföldje magyarázza első versei hangulatát: „harmatos kukoricatáblák, mint a dinnyeföldek édes csöndje, mint a hó hullása jegenyék között. Első verseiben jókedv és játék, öröm és a csikók tavaszi kedve” /Szegény Yorick/. Hallgassuk meg 1944-ben írott „Karcos torokkal” című versét. A háborúba belekergetett ország gunyoros leírása, a történelmi korokat és személyeket idézgető kedélyes hang, az utolsó tizenkettőt ütő toronyóra és halálig magyaros díszlépést verő baka képe mögött ott az esztelen vérontástól való iszonyat. 

„Karcos torokkal” c. vers /Szegény Yorick, 15-16. lpk/ A háborút végigélt fiatalok tanácstalanságával, de új reménységével van tele a „Rézkarc, 1945” című verse /Szegény Yorick, 46-47 lpk./ 

Újabb verseiből anyja emlékét idéző sorait  szeretném fölolvasni. Élete, világrajötte anyja halálát jelentette, nagyszülei nevelték. A nemismert anya szeretete, az árvaság, a bús egyedüllét szólal meg az 1955-ben anyja exhumált sírjáról szóló költeményben.

„Egy kihantolt sírra” c. verse /Szegény Yorick, 68-69. lpk./ 

Egyik utolsó fölkérése a Vigília szerkesztőségétől érkezett. Legbelsőbb kérdéseiről kellett volna vallania „isten és én” címen . Nem tudjuk meg soha, mit írt volna meg abból, hogy sokszor csalódott egyházában, a római katolikus egyházban, még mint ministráló kisdiák is, meg felnőtt ember is. Nem szerette a formákba, vallásos előírásokba merevedő kegyességet, de hitte az Istent. Sok szál fűzte felesége révén evangélikus egyházunkhoz, hiszen évekig lakott az Üllői úti egyházi központban, szerette balatonszárszói üdülőnket, a legutóbbi nyarat is ott töltöttük együtt. A Magyar Írók Szövetsége és a Móra Ferenc könyvkiadó saját halottjának tekintette, de az egyházi temetési szertartást a család tőlünk kérte. 

Hosszú évekig élt külföldön, Franciaországban, tág ölelésű szeretettel tudta szülőföldjét, Dunántúlt, de ezen felül Erdélyt, Párist, vagy Normandiát is megénekelni. Sok barátja volt, a legszűkebb családon, munkatársain, kollégáin kívül sokan egy találkozás alkalmával is barátaivá lettek, mert tudott odahallgatni másokra.

„Leltár” című versében ezt írta: „Azt hittem, ebben-abban lesz szavam, nem országos, csak egy embernek szóló” /Szegény Yorick, 1966. 90. lp./ Sokan őrizzük „csak egy embernek szóló” szavait, kritikáját, véleményét. Ebben a modern „vasmozsár-világban”, ahol sokszor törettetünk, egymástól zúzódunk, sebeket osztunk és kapunk, mindig jól esett mosolya, nyugalma, embersége. 

Egy átlag emberi élet mintegy 4-5 milliárd szívdobbanást jelent. Neki alig jutott három milliárd addig az utolsó októberi szívdobbanásig, ami elvitte innen:

        Orromba csap az égő fű szaga,

        október ez, az év októbere,

        valamint életem októbere;

        nem fájna, ha egy nagy csontkalapács

        a halántékomra csördítene,

        de utánam, uraim, mi marad?

        mert tenyerem csak semmivel tele,

        árkok szikráznak benne karcosan,

        és kihűlt szerelmek lehelete;

        látsz régóta, szegények Istene,

        pecsétednek szívemen a helye...”

/N.N. bolyongásai, Október 60. lp./