Ifj. dr. Fabiny Tibor: Az istenarcú ember

„Akkor ezt mondta Isten: Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá: uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon, az egész földön és mindenen, ami a földön csúszik-mászik. Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette férfivá és nővé teremtette őket. Isten megáldotta őket, és ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet. Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön mozgó minden élőlényen! (...) És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó. Így lett este, és lett reggel: hatodik nap.”

 1.      Az istenarcú ember

 Ki vagyok én? Kicsoda az ember? Minden kor embere felteszi ezt a kérdést. A tudomány, a művészet, a filozófia, a vallás mindig igyekezett felelni erre a kérdésre. A felolvasott igékből szédületes szavakat hallottunk az előbb: a teremtő Isten szavát. Ráadásul azokat a szavakat, amelyekkel létrehozta az emberi fajt: az embert teremtő Isten szavát: „Alkossunk embert a mi képmásunkra, hozzánk hasonlóvá.”

Isten az embert tehát önmaga képére és hasonlatosságára teremtette. Az istenképűség istenarcúságot jelent. Az ároni áldásban ezt mondjuk: „Az Úr világosítsa meg az ő orcáját Terajtad és könyörüljön rajtad. Az Úr fordítsa az ő orcáját Tefeléd, és adjon Tenéked békességet.” Próbáljunk most belehelyezkedni a szentírás képi világába, és megérteni, hogy mit is jelentenek ezek a szimbólumok: istenképűség, istenarc!

Amikor Isten az embert teremtette „megvilágosította az ő orcáját” az emberen. Isten létrehozott egy lényt a föld porából és életet lehelt belé. Így lesz Ádám (akinek a neve földet és embert is jelent) „élő lélek”. A test nem alacsonyabb rendű része az embernek, hanem az élő lélek hordozója. Pál apostol szerint: „a ti testetek a Szentlélek temploma.” A Teremtő az ember felé fordította az ő orcáját, és a teremtett lény arca visszatükrözte a Teremtő arcát. Az istenképűség lényege, hogy az Isten és az ember tekintete egymás felé fordult. Az Isten természetes kapcsolatban volt az emberrel. Az ember, a teremtmény megszólította őt, mert a Teremtőhöz tartozott, az övé volt.

Mária a Magnificat-ban azért magasztalja az Urat, mert reátekintett megalázott állapotára. Isten szava és Isten tekintete tehát egyaránt teremtő erő!

Az ember kezdeti állapota: a boldogság állapota. Az ember szemléli az Istent, jellemileg is hasonlít hozzá. Közismert tapasztalat: ha valakit sokáig nézek, szeretek, előbb-utóbb hasonlí­tani kezdek hozzá. Isten szeretetből teremtette az embert. Isten nem azonosult a teremtményével, de önmagához hasonlóvá tette. Az Istenre tekintő ember részesedhet Isten jóságából, bölcsességéből, szeretetéből, szentségéből. Rá sugározta az ő szeretetét. Isten megbízza az embert, hogy uralkodjon a tenger halain, az ég madarain, a földön csúszó-mászó állatokon.

Isten csak megbízza az embert, de nem bízta rá magát, hatalmát nem adta át neki. Továbbra is Ő az ÚR, a szent király! Az istenarcúság nem azt jelenti, hogy az ember olyan mint az Isten (ezt majd a kígyó akarja!).

A teremtéstörténet arról szól, hogy az istenarcú eredeti ember helyén van a teremtésben. Összhangban van a bioszférával a növényekkel és az állatokkal. Ráadásul az ember közösségre, kapcsolatra teremtetett. „Isten férfiúvá és asszonnyá teremtette az embert” mert nem jó az embernek egyedül lennie Isten segítőtársat ad az embernek.

A férfit és az asszonyt megáldja az Isten: „Szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet” Ezzel az áldással indul az emberi élet a földön. A szexualitás nem bűn, hanem az Isten által rendelt kötelesség és öröm. Nem az azonos neműekkel való gerjedelemre vagy a gyer­mek­te­­len­­ségre teremtette Isten az embert!

Az istenarcú ember boldog, szabad, nem ismer félelmet. Az Isten gyönyörködik a teremtményében: „Ez igen jó” és az ember csodálja, imádja az ő Teremtőjét. Tökéletes a harmónia a mennyen és a földön. A 8. zsoltár fejezi ki legszebben ezt az eredeti, csodálatos boldogságot:

„Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat, és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá? Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg. Úrrá tetted kezed alkotásain, mindent a lába alá vetettél: a juhokat és marhákat mind, még a mezei vadakat is, az ég madarait, a tenger halait, amelyek a tenger ösvényein járnak. Ó, Urunk, mi Urunk! Milyen felséges a te neved az egész földön!”

2.   A bűnarcú ember

Ez volt az eredeti ember. Az Isten által teremtett, istenképű, istenarcú ember. A boldogság addig tartott, amíg a teremtmény a Teremtőjére tekintett. Ahogy Péter is addig tud vízen járni, amíg Jézusra néz.

A bűn ott kezdődik, hogy a teremtmény leveszi tekintetét a Teremtőjéről. Nem az Isten fordítja el az ő orcáját az embertől, hanem az ember az Istentől. A bűneset: engedetlenség. Az ember a kísértőre hallgat, s nem elégszik meg azzal, hogy Isten megbízta őt uralommal, hanem Isten hatalmát akarja. A Sátán az ember ellensége volt kezdettől fogva. „Olyanok lesztek, mint Isten” – mondja a Kísértő. Az eredetileg tiszta és szép istenarcon fokozatosan más, idegen vonások jelennek meg. Észrevettük-e ismerőseinknél, hogy eredetileg tiszta tekintetükbe hamis vonások jelennek meg?

A kíváncsiság arcvonása először. Ádám egyik szeme talán még Istenre néz, de a másik szeme már más irányba kacsint.

A huncutság, a mohóság vonása jelenik meg rajta, amint megízleli az almát. Aztán az irigységé. Hát micsoda dolog, hogy elzárt engem eddig az Isten a jó és rossz tudásnak fájától? Emberünk egyre kevésbé tekint már Istenre. Megjelennek arcán az önzés vonásai.

A középkorban különféle arcokkal ábrázolják a 7 halálos bűnt: gőg, irigység, kapzsiság, harag, mohóság, bujaság, rágalom. Mindegyik visszataszító emberarc. Az eredetileg nyílt isteni tekintet egyre sötétül, keményedik, eltorzul. Mennyire visszataszító a bűn arca! Az ember végleg elveszíti istenarcát és idegen, élettelen maszk lesz belőle.

Az istenarcú ember békésen és boldogságban élt. A bűnarcú ember félni kezd. Az istenarcú ember a helyén volt, a bűnarcú ember kizökken a helyéről. Az istenarcú ember Isten körül járt, a bűnarcú ember önmaga körül forog. Elindul a bűn útján, a bűn lejtőjén, s onnan nincs visszaút. A bűn törvénye hajtja.

Shakespeare Macbeth-je mondja: „Úgy benne vagyok a vérben, olyan messze, hogy átgázolni és visszafordulni egyaránt nehéz.” (III.4.) Vagy III. Richard mondja: „bűn bűnt vonszol magának” (IV.2)

A bűnarcú ember előtt két út van. Az egyik a teljes megkeményedés, magába zárkózás, az elkárhozás. A másik pedig a megoldás keresése. Ha az ember őszintén keresi az igazságot, akkor előbb-utóbb tapasztalni kezdi, hogy bűnös lényének maszkja mögött egy istenarc van eltemetve. Gyönyörűen vall erről Reményik Sándor:

„Egy istenarc van eltemetve bennem,

Tán lételőtti létem emlék-képe.

Fölibe ezer réteg tornyosul

De érzem ezer rétegen alul,

Csak nem tudom, miképp került a mélybe:

Egy istenarc van eltemetve bennem.

A rárakódott világszenny alatt.

A rám rakódott világszenny alól

Kihűlt csillagok hamuja alól

Akarom kibányászni magamat.

Egy istenarc van eltemetve bennem,

S most ásót, kapát, csákányt ragadok,

Testvéreim, jertek segítsetek,

Egy kapa vágást ti is tegyetek,

Mert az az arc igazán én vagyok.

Egy istenarc van eltemetve bennem:

Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.

Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.

S bár világ szennye rakódott reája,

Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsszá.”

Reményik Sándor „nem nyugszik”, ásót, kapát, csákányt ragad, hogy eltakarítsa a világ szennyét, és felszínre hozza az eltemetett istenarcot magából. Reményik azonban itt – igaz tiszteletre méltó módon – de csak saját erejére, emberi erőre hagyatkozik, hogy megtalálja az istenarcot.

József Attila, aki életében talán még mélyebbre jutott, a megoldáshoz is azonban közelebb került a Bukj fel az árból című versében:

„Ijessz meg engem, Istenem,

Szükségem van a haragodra.

Bukj fel az árból hirtelen,

Ne rántson el a semmi sodra.

végén:

„Meghalni lélegzetemet

fojtom vissza, ha nem versz bottal

és úgy nézek farkasszemet,

emberarcú, a királyoddal.”

József Attila már egyértelműen tudja, hogy nem egyszerűen csákányra és ásóra, hanem az „Emberarcúra” van szükség. Mert az „emberarcú” hiányától szenved a bűnarcú ember és emberiség.

3.      Az emberarcú Krisztus

Középkori festményeken gyakran ábrázolják az üdvösség történetét, s az Atyát, Ádámot és Krisztust ugyanazon a férfinak az arcával festették meg.

Az első ember, Ádám, az engedetlensége miatt elveszített az eredeti istenarcát. Az istenfiú ezért önként vállalta, hogy emberformát ölt. Amint a Filippi levél írja: „megüresített önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatar­tásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmes­kedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2,7–8)

Míg Ádám és utódai: az emberiség elveszített az eredeti istenarcúságot, az istenfiú, Jézus Krisztus emberré lett. Az ő engedelmessége újra megnyilvánul számunkra az Atyával való kapcsolatban, amit eltorlaszolt az emberi bűn.

Jézus Krisztus: AZ EMBER – Pilátus mondása, Munkácsy festménye juthat eszünkbe: Ecce Homo. Ilyennek teremtette ő eredetileg az embert. Ő az „igaz ember”, az „igazságból való” – mint ezt Pilátusnak mondta. „Benne látjuk az Atya dicsőségét” (Jn 1,4), „Ő a láthatatlan Isten képe” (Kol 1,15) Jézus arca transzparens, mert áttetszik rajta Isten képe.

Jézus Krisztus ugyanakkor nemcsak a nagyszerű, az igazi, a tökéletes ember volt, hanem az én bűneimet magára vette és a büntetést helyettem, miattam, érettem elszenvedte! Gondoljunk Bosett képére: Krisztus kö­ze­lében vicsorító emberarcunk lesz.

Hogyan szemléljük Krisztus szenvedését? – kérdezi Luther.

1.      Krisztus szenvedése rémületbe ejt:

Én voltam az, aki őt megkínozta, az én bűneim töviskoronája szúrja őt.

2.      Krisztus szenvedése megvigasztal:

Reá vethetjük a mi bűneinket, mert őt feltámasztotta az Isten.

 4.      A Krisztusarcú ember

Kedves Testvérek! Ha megértjük, hogy mit tett értünk Krisztus, akkor megolvad a bűntől megkeményedett szívünk, akkor lehullik rólunk a bűn vigyorgó, vihogó, kancsalító, lihegő, hamiskásan mosolygó maszkja rólunk A keresztség mosta le arcunkról a bűn maszkjait, s ilyenkor megjelennek rajtunk a krisztusi arc vonásai! 

Imitatio Christi – Krisztus utánzása – mondta Kempis Tamás. Nem emberi erőlködésből történik ez, hanem a hitből élet fakad. A bűnös kőszívek helyett Isten tiszta szívet teremt bennünk, s a hosszasan viselt álarc, maszk helyett visszanyerjük eredeti istenarcunkat. Hitünk szerint csak Krisztusban nyerhetjük vissza teremtettségünk istenképűségét. Benne új teremtmények vagyunk. Ilyenkor újra helyünkre kerülünk.

Krisztusban rendeződhet:

-         a férfi és a nő kapcsolata

-         a szülő és a gyermek kapcsolata

-         a főnök és a beosztott kapcsolata

-         rendeződhet családi életünk

Merjük vállalni a gyermekáldást: „Szaporodjatok és sokasod­ja­tok!”

-         rendeződhet a közösséghez való viszonyunk

Keresztyén emberként felelősséget érzünk lakóhelyünkért.

-         részt vesszünk választásokon

-         a tőlünk eltérő gondolkodásúakat is szeretjük és nem démonizáljuk

-         nemzetünk múltját, jelenét, jövőjét is magunkénak érezzük.

A mai napon megemlékezünk az aradi vértanúkról.

A Krisztuskövető keresztyén nem valami csodabogár, vagy „szuper-ember”. Valaki egyszer így fogalmazott: „nem azért vagyunk emberek, hogy keresztyének legyünk, hanem azért vagyunk keresztyének, hogy emberek legyünk.” Igen, mert hitünk szerint csak Krisztuson keresztül lehetünk ismét „normálisak”. Csak a Krisztusban való hit állítja helyre bennünk azt az istenarcúságot, amit a teremtésben kaptunk. Transzparensek, áttetszőek leszünk. Krisztuson keresztül az Úr felénk fordítja ismét az ő orcáját, s a bűn miatt egymástól elfordult isteni és emberi tekintet ismét találkozik. S a hosszú kényszerpályák, vargabetűk, és tékozlás után immáron mi is átélhetjük, amit az Úr a teremtés hatodik napja végén is megtapasztalt: „minden, amit alkotott, igen jó”.

                                                                                    Ámen

Imádkozzunk!

Köszönjük, hogy felvillantottad nekünk azt az istenarcot, amivel teremtettél bennünket. Bocsásd meg nekünk, hogy bűneink miatt eltemettük ezt az istenarcot és a bűn maszkjával csúfítottuk el magunkat. Köszönjük, hogy emberarcot öltött szent Fiad áldozata révén visszanyerhettük a Tőled kapott istenarcodat. Ámen.

Isten békessége, amely minden értelmet meghalad, őrizze meg a ti szíveteket.