Hegedűs Attila: LMK-n elhangzott áhítat – 2009. 05. 06. – Boba
Ekkor összegyűjtött Jefte minden gileádi férfit, és megütközött Efraimmal. A gileádi férfiak megverték Efraimot, mert ezek azt mondták: Elfajzott efraimiak vagytok! Gileád ugyanis Efraim és Manassé közé esik. Azután elfoglalták a gileádiak a Jordán gázlóit Efraim elől, és mikor a menekülő efraimiak azt mondták: Hadd menjünk át! - megkérdezték mindegyiktől a gileádi férfiak: Efraimi vagy? És ha azt felelte: Nem! -, akkor azt mondták neki: Mondd, hogy „sibbólet”! És ha az „szibbólet”-et mondott - mert nem tudta helyesen kiejteni -, akkor megragadták, és lemészárolták a Jordán gázlóinál. Így esett el akkor negyvenkétezer efraimi. (Bír. 12.4-6)
A történet talán ismerős- de tudjátok, mit jelent a szó, sibbólet? Én is csak azért tudom, mert most néztem utána, amikor ezt a textust választottam: jelenthet kalászt, gabonaaratást, illetve folyamot. Igazából mindegy is, mit jelent, a történet szempontjából úgysincs jelentősége, hogy mit mondanak, csak annak, hogy hogyan: a tájszólás kérdése itt életet ment vagy veszít.
Érdekes az előzmény is: az efraimiak először félnek Jefte, a bíró mellé állni, amikor harcolni indul, majd amikor ő egyedül veszi föl a harcot az ammóniakkal, megsértődnek: minket miért hagytál ki a harcból? A veszekedésből újabb harc lett, most már Jefte emberei, a gileádiak, illetve a megsértődött másik törzs, az efraimiak között- és ennek a harcnak egy állomása volt a Jordán gázlójánál történt vérengzés. Jó bonyolult a történet.
Mindenesetre különös, hogy mind a háborúság okát, mind a sibbólet szó értelmét meg kell magyarázni- a történet szempontjából egyik sem különösebben fontos, csak a tény: valahogyan külön kell választani az embereket, és ehhez jó módszernek tűnik az, hogy hogyan mondanak ki egy szót. Ennek a különbségnek pedig véres következményei vannak: ha valaki szibbóletet mond, arról egyértelműen kiderül, hogy ellenség, és méltó a halálra.
A gileádiak bevallották: a sibbólet jelentése lényegtelen, csak a hangalakja fontos számukra. Emiatt már át lehet vágni a másik torkát, mert ő azok közé tartozik, akikkel most éppen haragban vagyunk.(Erről a haragról egyébként eszembe jutott az az ismerősöm, ami Olaszországból költözött hozzánk: odahaza Torino-rajongó volt, és utálta a Milant. Magyarországra érkezve keresni kezdett magának csapatot, MTK-drukker lett, hogy aztán jólesően utálhassa a Fradit. Hát ennyit arról az identitásról, amelynek a másik elleni gyűlölet az egyetlen célja.)
Persze tévedések bármikor előfordulhatnak. Sefcsik Zoli barátom, amikor annakidején ezt a történetet tanultuk, a rá jellemző humorérzékkel rögtön el is játszotta nekünk a Teológus Otthon folyosóján annak a gileádi férfinak a történetét, aki szegény történetesen pösze volt, csak éppen ezt nem tudta bizonyítani: boc, én nem vatyok efraimi, cak íty becélek- Mondd, hogy sibbólet!- Szibbólet-áááhhh! – és vége.
Bizony, tévedések mindig vannak: amikor ellenségnek hiszünk valakit, aki nem az. Amikor egy-egy szóból megszületik a bélyeg: a másik a túloldalon áll. Nem az a fontos, amit mond, hanem ahogy mondja. A tartalom helyett a forma válik elválasztó fallá, élet-halál kérdésévé.
Tényleg, te a teológia melyik nyelvjárását beszéled? Pietista, liberális, ortodox lutheránus, esetleg kriptokatolikus módon ejted, hogy sibbólet? Mert ne áltassuk magunkat, gyakran nem a lényegen, a tartalmon, hanem a szóhasználaton és a kiejtésen vitázunk. Ha egy huszonéves ifjú azt mondja, Isten hatalmasan munkálkodott az életében, rögtön sejtem, hogy a pietista nyelvjárást beszéli, egyszerűen mert sem a hatalmasan határozószót, sem a munkálkodni kifejezést a hétköznapi nyelvben nem szokta használni egy mai fiatal. És ez az észrevétel semmit nem von le annak a komolyan vételéből, hogy ő valóban azt éli meg, Teremtője sajátos, rejtett, de nyilvánvaló módon beleszólt élete folyásába, más irányt mutatott neki, mint ahogy egyébként ment volna. Nem a tartalom adja meg szavának sajátos mellékízét, hanem a szóhasználat.
Persze nem vagyok statisztikai nyelvész, de lehet, hogy az „ingyen, kegyelemből, hit által” kifejezés elsősorban az ortodox lutheránusok nyelvhasználatában gyakoribb, a Krisztustól kapott szabadság kifejezés a liberálisokéban, a megszentelt új élet pedig a pietistákéban. És mielőtt valaki megvádolna, hogy szent dolgokkal ironizálok, leszögezem, mindhárom kifejezés mögötti tartalmat fontosnak tartom, eszem ágában sincs gyöngyöket vetni disznók elé. Ironikus megjegyzésem csak arra vonatozik, hogy a szóhasználat, a hangsúlyok bizonyos mértékben jelzik, ki melyik táborba valónak vallja magát, és e szavak gyakori használata vagy kerülése sibbóletként határolja el egymástól a különböző kegyességűeket.
Én szeretném abban a boldog illúzióba kergetni magamat, hogy se gileádi, se efraimi nem vagyok, és kegyességi irányzathoz való tartozás nélkül azt mondom, amit igaznak tartok. Ebben megerősít, hogy voltam már többfajta közegben, kegyeskedők és liberálisok között is, és mindenütt azt éreztem, hogy ezt a nyelvjárást én nem tudom megtanulni, illetve megtanulni még tudnám, sajátommá tenni már nem. Ehhez meg lusta vagyok.
Mégsem merem mondani, hogy én tájszólás nélkül ejtem a sibbóletet. Nem hiszem, hogy fölöttük lehetnék ezeknek a kategóriáknak. A dolog természetéből fakad ugyanis, hogy ahogyan megtanultuk a hit nyelvét gyermekként vagy felnőttként- kinek mi jutott-, az egy életre meghatározza szóhasználatát. És nincs ezzel semmi baj. Ha hisszük, hogy Isten Jézusban közénk jött a világba, és a mi emberi testünket vette föl, akkor az ige, amivel megszólít bennünket, az is a mi szókészletünkből származik. Biztosan van, aki számára túl ilyen vagy túl olyan vagyok, és ez igaz lehet mindannyiunkra. Szerintem ez nem tragédia.
A baj akkor van, ha valaki nem veszi észre saját előre kész sablonjait, ha valaki saját nyelvjárását tartja az egyedüli irodalmi nyelvnek, amihez képest minden más csak szibbólet. (Talán ismerős a mondás: alkoholista az, aki többet iszik az orvosánál.)
A tragédia az, ha nem az Krisztus, hanem az általunk kimondott szó válik az átjáró kulcsává- csak az kelhet át a Jordánon vagy Isten Országának kapuján, aki ugyanúgy ejti a szavakat, fogalmazza meg hitét, mint én magam.
Tudom én, hogy a szó hangalakja is fontos, nem csak a jelentése. Tudom, hogy identitásunknak fontos része a nyelv, amelyen megszólalunk. Tudom, hogy nem is lehet tartalmat közölni forma nélkül. De azért riasztónak érzem, ha a formát, a sibbólet és a szibbólet közti különbséget indoknak tartjuk a fegyverkezésre, a másik eltiprására. Fraternetünket olvasva nyomaszt, amikor azt látom, egy-egy elhangzó szó – igazi jelentésébe bele sem gondolva – elég ugródeszkának, amiről elrugaszkodva a másik torkának ugorhatunk. Ilyenkor mindig az az érzésem, nem a másikkal, hanem saját démonainkkal vitázunk. (És még örülhetünk, hogy a sibbólet-megszállottak egyáltalán szóba állnak a szibbólet-hitűekkel, hogy olyan, amilyen, de legalább van kommunikáció.)
Próbáljunk egyszer a tartalom felől közelíteni a szavakhoz! Ne a szó eleji s-t vagy sz-t figyeljük, hanem a sibbólet jelentését: a folyamra, az élő vízre. Hiszen ebből a folyamból iszunk mindannyian, ebből élünk, ez ad erőt választ találni kérdéseinkre. És ha komolyan vesszük a sibbólet jelentését, amit nem mi birtoklunk, csak élünk belőle, ami annyira mienk, amennyire ajándékba kaptuk, akkor eszünkbe se jut, hogy a kiejtés alapján, szóhasználat alapján vagy hangsúlyozás alapján egymás torkának essünk. Mert nem a folyam szó kiejtése a fontos, hanem a jelentés, a tartalom, a víz, ami életben tart bennünket. Ámen.
